Elszomorított nagyon Czabai Balázs távozása. Nehéz szavakat találni, elfogadni a valóságot…
Hiányzik és hiányozni fog. Emlékezünk és emlékezni fogunk Balázsra és mindarra, amit Ő jelentett. Sokat kaptunk Tőle, és csak reménykedni tudunk, hogy elégséges volt, amit mi adtunk Neki.
Czabai Balázs nemcsak a természetvédelem egyik fellegvárát hozta létre a Radnai utcában, hanem az érdi irodalmi és művészeti közösségeknek is otthont adott. Számos alkalommal látta vendégül az Irodalombarátokat, akik a gyönyörű természeti környezetben tarthatták meg programjaikat.
Mi, a Temesi Éva Irodalmi Kör közössége, versekkel emlékezünk barátunkra.
Petrik István
Elaludt szépen…
(Czabai Balázs örök emlékére…)
Kiszáradt a tölgyes.
Elmentél, Balázs…
Odalett a szépség.
Oda a varázs.
Elhallgatott az ének.
A vers is néma lett.
Csupa csend az élet.
Nincs rá felelet….
Köszönet mindenért.
Az emberségedért….
Elmentél Balázs.
Egy korszak véget ért…
Nincs szín a palettán.
Minden szürke lett.
Zokognak a felhők
a tölgyfáid felett…
Vargáné Tasnádi Erzsébet
Álmodjál…!!!
/Czabai Balázs emlékére/
Álmodjál, álmodjál mindig csak szépet!
Szerető szívek, s a kerti tölgyek, őrzik az emléked.
Nélküled árvák, lépteid nyomát, hulló levelek siratják.
Fűszál sem zizzen a fák alatt, üres a szék, a kerti pad.
Elhagyottan egyedül, a fájdalom hegedül.
Lélekhúrokon, csak a néma csend jajong
és a holnap, keserűn, nélküled bolyong.
Lassan, legbelül feltör, majd újra csendesül,
elmondhatatlanul, annyira fáj,
hogy lényed, hangod, csak emlék már.
Mert a tolvaj idő megint lopott.
Magával vitt egy csillagot.
Hiányát mindenki észrevette,
aki a csillagot szerette.
Ezért az idő sietve, a magas égre tette.
A csillag, most értünk ragyog, vigyáznak Rá az angyalok.
Útjelző a sötét égen, hogy ne tévedjünk,
hogy a helyes útról le ne térjünk.
Kertje fölött, a tölgyek hegyén,
ha tündököl az esti fény, emlékeket idéz bennünk,
mert fontos volt és marad, nekünk.
Álmodjál, álmodjál, mindig csak szépet,
ÁLDOTT LEGYEN A PIHENÉSED!
Kósa Márta
Átutazók vagyunk…
Czabai Balázs emlékére
Lehullik minden őszbúcsúztatáskor
sárgult levél sem vár szebb napokat
szótlan társaikkal földet takarnak
s
pereg
dió
gesztenye
vén tölgyesek mélyén
makk szemek ma halkan koppannak
és
gurulnak
jobbra balra
a
vörhenyesen rőt avarba
nem hajol le értük többé a szorgalmas gazda
bohókás kedve
fel nem ragyog.
Árnyak lebbennek
egy
másik
tágas világ felé nyílik ki az ég
szeptemberi könnyek hullanak
mégis
egy percre a bánat széthasad
s
halkan szólnak
alakod idéző kedves búcsúszavak
átutaztál derűsen a földön
volt szeretett helyed lombos fák alatt
felbukkan mindenféle emlék
kert
kép
szó
muzsika
fészkek
madarak
édes dallam száll a messzeségben
szívmélységben bánat
szirom pereg
repül
s
a
létálarcok mind lehullanak.