„Elment Karácsony István írótársunk…, de hite szerint hazaérkezett, oda, ahova annyira vágyott, ahol mindennél jobb lenni. Mi itt vagyunk még az úton, ki-ki a maga életútján…, de egy közös nyomon, az irodalom, az irodalomszeretet mezsgyéjén.
Nagy öröm számomra, hogy barátjának mondott István. Hálás lehetek a sorsnak, hogy találkoztunk, hogy találtunk közös értéket, hogy tudtuk értékelni egymást, valamint a hit, az alkotás és az adni tudás örömét. Hiszem, hogy emléke (nyílt, őszinte tekintete, mosolya) megmarad bennünk. Hiszem, hogy sok örömöt fog okozni írásainak olvasása, szép, őszinte gondolatai, szórakoztató humora segít majd a mindennapokban. Hiszem, hogy örömmel pillantjuk meg Őt, egy-egy művészbarátságos fotón.
(Művészbarátságos pillanatkép: Temesi Éva, Karácsony István, Szabó Imre)
Ha majd megállunk egy pillanatra, és eltöprengünk egy Krisztuskép előtt, talán István szeretetet sugárzó tekintetét is megérezzük. A viszontlátás reményében búcsúzunk Tőle…”
Karácsony István
Krisztuskép előtt
Térdelek.
A hajnali fény-fricska az ébredő madár borzas
szürkeségét
Griffé varázsolja a szemközti falon…
Szemem rád szegeződik,
s az üdítő álomkosárból kipottyanva
érzem már kis tagjaim zsenge bizsergésének
araszolását…
Közel vagy, közel Uram!
Kínkoszorúd tövisei általverik
kétezer év sanda, puhán-sötét ellened vívóit,
kik palástban vagy szőrcsuhában kíméletlen
gyötörtek Téged.
Tekinteted tengerében látom a rogyadozó magyart,
a csillámló, – vagy ködporokban fuldoklót.
Te adtál nekik enyhet
vágyuk bizakodó forrásából.
Kipányvázott, jajongó patkószegekkel kivert múltunk
képei rohannak felém…
Három-királyok ékeit hordozó
Szent István király és a többi Nagyok.
S varázslatod: belül vaskarod szelíd ölelését
érezte népünk,
– imádságos moraj búg a hajnali szélben –
kívül áthághatatlan gát, s erőd.
És Uram a kezed, az ácsmunkától eressé váló,
áldást osztott nékünk két évezred csodavitézeivel,
ám korbácsot is font, s kiverte nemzet templomunkból
a sunyi, vad kufárokat.
………………………
Arcod szigora enyhhé változik a hajnali fénysütésben.
Szelíd vonásaid a selymesen lágy búzatáblák,
az ingó repcék és napraforgók bársonyában
oldódnak finom képzetté.
A jövőt is látom benned.
Töviskoszorúd nemcsak a munka izzadságával
és vágy villamosaival
megkoronázott embert jelenti,
de a fogaskerekek hadától repülő felvonót,
a felfelé suhanó űrhajót, –
teleszkópjait Te irányítod.
………………………….
Szemedből áradó lézer-sugár
nemzet-talpkövünk fókuszán át
világítja jövendőnk íriszes horizontját.
…………………………..
Derengenek majd új hajnalok,
új utak sorjáznak kígyózva…….
…………………………..
Uram, karodat terjeszd továbbra is ránk,
s Atyád áldását hintesd reánk!
(Művészbarátságos pillanatkép: Kósa Márta és Karácsony István)
Kósa Márta
Búcsú…
Itt a párna és a takaró
aludni lenne végre jó
csend csobog
hajók pöfögnek
tördelik az éjszaka sötét tengerét
fekete egek löknek rám felleget
csillag sem remeg s a szív is néma
kereslek még mintha ez a búcsú nem végleges volna.
Üres szavak
csak konganak
kalimpálnak összevissza betűk
cseppeket törlök
hallgatnék most egy fáradt öreg hegedűt
zongora kellene és játék
pohár bor
selymesítő habkönnyű mozdulat
viseltes zakód zsebébe gyűrted a derűt
bolondos fényű titkos szavaidat.
Nyakkendőd visszája látszik
hajtókádba tűzött virág szirma hull
elballagsz az ég felé ártatlanul
megigazítanám a régi szövetet
elvétett ügyetlen mozdulat valóvá többé sosem alakul.
Karfákba kapaszkodva dudorászva lépkedsz
tudom jól az út elvezet a kegyelem erős Istenéhez.
Most indultál és lopnál egy ölelést búcsúzólag
utánad könnyes sóhajok bandukolnak
sem igézés
sem éjszakai varázs
nem éleszti fel a kihunyt parázst
még
itt keringnek a pajkos mondatok
gyógyító kezed és nevetésed emlékét örökül hagyod
pillanat csupán míg átváltozol
papírlapokra hajolsz
kék tinta kell és kalamáris
s
új mesét rajzol nekünk kezedben könnyedén a mennyei toll.
Habos László
Te ott vagy
Karácsony István emlékére
Elindultál.
Vágytál a találkozásra,
S örömöd örömöm lett.
Én vártalak, mint barátot
Megterített asztallal,
Borral és kenyérrel, ahogy szereted.
Érkeztek buszok, vonatok
Nélküled.
Szél seperte az üres állomást,
S csendje csendem lett.
Poggyászod megőrzőm,
S néha kinyitom,
Hogy lopjak belőle sokatmondó szavakat,
Magamnak és másoknak,
Mert, ha olvasnak, Te ott vagy.