„Varga Zoltántól, a baráttól, alkotótárstól, állandó zongorakísérőtől búcsúzott Szigeti Eszter énekesnő a keddi Eszterlánc klubban.
Ezt az alkalmat Zoltán emlékének szentelték: az énekesnő mellett többen is megosztották személyes élményeiket a tragikusan fiatalon elhunyt zongoraművészről. Egy húron pendültünk. A zenei ízlésünk, a világlátásunk, a humorérzékünk, a művészetről alkotott véleményünk és az elképzeléseink is azonosak voltak. Senki nem kísért úgy zongorán, ahogy ő. Annyira ismertük egymás rezdüléseit, hogy csak egymásra néztünk, és ő tudta, hogy ismételni szeretnék egy részt, levegőt veszek vagy megilletődtem adott esetben… Ilyenkor zongorázott valamit én pedig tudtam pihenni. A kettőnk szereplése teljes mértékben közös munka volt, és nagyon tudtunk egymásra figyelni. Együtt lettünk Érdikumok is, még 2016-ban. Szigeti Eszter a szívének kedves, Varga Zoltánhoz kapcsolódó dalokból válogatott, és miközben énekelt, számos közös pillanatuk elevenedett meg a kivetítőn. És ott állt a sarokban a zongora, amin játszott, rajta a kalapja, alatta pedig a közös fotójuk. Egy asztalkán pedig húszesztendős együttműködésük mementói, a közös CD-k. De nemcsak ezek a kedves gesztusok idézték meg Zoltánt, hanem a barátok is. Habos László, a Temesi Éva Irodalmi Kör szervezője arról a sok zenei ajándékról beszélt, amit a Poly-Art közössége kapott Zoltántól és Esztertől. Elsőként csatlakoztak a Temesi Éva Irodalmi Körhöz, és kiadványainkban Zoli verseit elolvashatják mindazok, akik kézbe veszik ezeket.”
Érdmost, 2023. augusztus 30.
Varga Zoltán és Szigeti Eszter (Gánt, Fecskepalota)
Varga Zoltán
Az a mosoly
Az a mosoly,
mely körbeér,
s ha Rádkacsint,
már elvesztél…
Körbe éred,
újra hívod,
újra kéred,
féltve félted…
Az a mosoly,
mikor látod,
nem jelent mást:
„csak” a Világot…
(Művészbarátságos pillanatkép: Szigeti Eszter és Varga Zoltán)
Habos László
Dallammá válva…
Varga Zoltán emlékére
Hideg újjak játszottak zongorán,
s dallammá váltak a hangok,
betöltve szív-meleg termet,
megérintve nyugalmat keresőket.
Hirtelen éjszaka lett, fekete csend,
és belső csendem falán
keretbe zárva pihen szelíd tekinteted.
Tudom: csupán hangok vagyunk,
gyorsan tovatűnő momentum
terekre nehezült zajos csendben,
vízcseppek felkorbácsolt,
s lecsendesített tengerekben,
örök létezők véges végtelenben.
S maradunk elhalványuló emlék
helyet találva akaratlan,
miként őszinte tapsom
az Érted dübörgő vastapsban.