„1940. augusztus 7-én született Székesfehérváron, ám az ugyancsak Fejér megyei Sárkeresztúr a gyermekkor színhelye, s a majdani költő élményeinek első forrásvidéke. Édesapja ebben a faluban volt tanító, tehát nyilvánvalóan tekintélyes ember.
A gyermekkori idill azonban csakhamar véget ért, hiszen idősebb Bella István karpaszományos tizedesként vonult be a második világháborúban, és kisújszállási hadifogságba esése után, 1944 novemberét követően meghalt. Halálának körülményei bizonytalanok. Költőnk jelentős versei közé tartozik a Halotti beszéd, amely e korai tragikus élménynek is tükröződése.
Az apa hiánya haláláig elkíséri Bella Istvánt, ám édesanyján kívül a sors melléje rendelt több nagyszerű embert. Közöttük pl. Tanka Jánost, a költőt és tanítót, aki sokat segített az ifjún.
Még csak 14 éves, amikor Hazafelé című verse megjelenik a Fejér megyei napilapban. Középiskolás éveit a székesfehérvári József Attila Gimnáziumban tölti. Ebben az időben a család nehéz körülmények között él, az anya betanított munkás, s az ő fizetése meg a nagymama özvegyi nyugdíja a szerény megélhetés alapja. Már a sárkeresztúri iskolában a fiatal fiú kezébe kerül az Irodalmi Újság, a Csillag és az Új Hang, tehát igen korán olvassa az irodalmi sajtót. A gimnáziumban egyre inkább elmélyül érdeklődése. Elérkezik 1956, s a forradalom történései megragadják. Verset is ír, de – szerencséjére – nem közlik. Részt vesz több megmozdulásban, például a megyeszékhelyhez közeli Csórra élelmiszert és ruhát visz, és gyűjt a Pesten küzdőknek.
Először nem veszik föl az egyetemre, később azonban megkezdheti tanulmányait az ELTE magyar–könyvtár szakán. Egyre közelebb kerül az irodalmi élethez, a 60-as évek közepén része van a Tiszta szívvel című antológia megszületésében. Verseit közli az Új Írás és a Napjaink, s csakhamar kialakul az a szellemi közeg, amely a „Hetek” néven lesz ismert a magyar költészetben. Bellán kívül ide tartozik Ágh István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon. Az ő számukra a József Attila-i hagyomány épp oly fontos mind morális, mind esztétikai értelemben, mint a közvetlen elődjüknek tekintett Illyés Gyula, majd Nagy László vagy Juhász Ferenc lírája. Közöttük Bella István költészetében különösen fontos a népköltészeti hagyomány, az archaikus nyelv valamint a modern, huszadik századi irányzatok együttes hatása. Értéket jelent a nyelvteremtő erő, a dal folyamatos jelenléte.
Bella István első verseskötete, a Szaggatott világ 1966-ban jelenik meg. Ebben már fölfedezhetők az imént hangsúlyozott minőségek, persze még a falusi gyerekkor alaprétegei, az árvaság és a nehéz sors dominálnak elsősorban. S aztán sorjáznak kötetei, bár vannak a pályán „üresjáratok”, már ami a publikációk rendszerességét illeti. És vannak különösen emlékezetes versei, a már jelzetteken kívül pl. a Sárkeresztúri ének, a Testamentom, a Szeretkezéseink, az Önarckép vagy az Igék és igák. Különös színt képviselnek pályáján a gyermekversek, a különféle, zenéhez kötődő művek, legfőképpen talán a Margit-passió. Ugyancsak fontos része az életműnek a műfordítás, különösen a finnugor népek folklórjának közvetítése és a lengyel irodalom több alakjának szolgálata.
S ami még az életrajzot illeti: 1971 és 1977 között Bella István üzemi újságíró a Magyar Papírnál, s közben a Papíripari Vállalat népművelője. Ám volt könyvtáros is a Ganz–MÁVAGnál, s hogy egész mást mondjunk: főszerkesztő a székesfehérvári Városi Televíziónál a 90-es években. Hosszú időt töltött az Élet és Irodalom szerkesztőségében, tagja volt az Árgus című folyóirat szerkesztőségének, valamint munkatársa a Magyar Naplónak. A rendszerváltás után pedig a Beza Bt. keretein belül könyvkiadással is foglalkozott.
Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának. 2006. április 20-ára virradó éjjel elhunyt.”
Fontosabb díjak, elismerések:
1969 – KISZ-díj
1969 – KISZ-díj
1970 1986 – József Attila-díj
1988 – Déry Tibor-díj
1970 1986 – József Attila-díj
1988 – Déry Tibor-díj
1988 – Az Év Könyve díj
1992 – Magyar Művészetért Díj
1994 – A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje
1996 – Horizont-díj
2001 – Kossuth-díj
Forrás: Új Magyar Irodalmi Lexikon, (1994); Bella István életrajz (Bakonyi István).
Művei:
Szaggatott világ (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1966)
Anyakönyvem szerint Székesfehérváron születtem, 1940-ben. Igazi szülőföldem azonban Sárkeresztúr, ez a hétszáz éve élő, színtiszta jobbágytelepülés. Az itteni tájak, arcok ivódtak idegeimbe – becsapódó ólajtók keserűsége, a kutak, egy messze ment óriás földbe ásott kulacsai, az égaljú házak – ők éltetnek engem. Igaz, idegenek voltunk, ideszakadt tanítócsalád, de a háborúban megváltottuk a honfoglaláshoz szükséges jogot és földet; húgom itt halt meg háborús tífuszban,; s itt fekszik sír nélkül, mert így találtam ki valamikor, apám is, aki eltűnt a háborúban.
A háború után anyám napszámos lett, markot szedett, répát egyelt, gépen dolgozott. Én, kilencéves koromban, mert nekem volt a legszebb hangom és legfoltosabb nadrágom a faluban, kántor lettem. Ez, hogy én temettem, eskettem, hogy öreg, ötven-hatvan éves embereket tanítottam énekelni, meg az, hogy ettől kezdve félig-meddig magam ruháztam, etettem magamat, felnőtté, koraéretté tett. Ami azután történt – hogy “egyetemi polgár lettem”, hogy “költő vagyok”, csak reprodukció, másolat. Már nem egyéni sors, nemzedékem útja.
Az ifjúság múzeuma (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1969)
Első kötete, a Szaggatott világ arról tanúskodott, hogy a legifjabb költőnemzedék nemcsak jelen van már irodalmi életünkben, de rögtön s egy csapásra teljes vértezetben, erőteljes líraisággal jelentkezik. Új könyve bizonyítja, hogy Bella István költészete túlnőtt egy nemzedék szárnypróbálgatásain. Az ifjúság múzeuma napjaink egyik legérettebb, legeredetibb költői alkotása.
Új ars poeticájában – többek között – így vall önmagáról, költészetéről, a világról: Nem halok én meg, csak elhalkulok, / csak ha a szemed végképp rámcsukod, / csak ha rámcsukják pilláik a fák, / kutak, kavicsok, ha nem néz a világ, / s elporlad, mint én, pőre göröngy / a semmi markában, az anyaföld. (Ha elmegyek). Az ember nem lehet hon talan, / sem önmagába száműzött, / sem önmagának idegen. / Az ember maga a szerelem, / szabadságának dolga van / mindenkivel. / Veled s velem. (A rakparton).
Hetedik kavics (Magvető Könyvkiadó Bp., 1975)
Bella István már első két kötetével (Szaggatott világ – 1966; Az ifjúság múzeuma – 1969) túlnőtt nemzedéke szárnypróbálgatásain. Harmadik kötetével pedig mint érett, felnőtt költő lép elénk. Szerves folytatása ez a gyűjtemény a korábbiaknak, mégis egészen új és egészen más. Meglepő ennek a költészetnek katartikus mélysége, tisztasága, pontos, erőteljes, kíméletlen szenvedés- és vállalástudata; s ugyanakkor a játékosság, könnyedség, a számtalan nyelvi lelemény. A Hetedik kavics napjaink költészetének kétségkívül egyik legérettebb, legeredetibb alkotása.
Igék és igák (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1977)
Talán lobogóbb volt az első (Szaggatott világ, 1966), nosztalgikusan búcsúzóbb a második (Az ifjúság múzeuma, 1969) és fájóbb a harmadik (Hetedik kavics, 1975) verseskönyve. De az emberi lobogás és nosztalgia, az érett – mert hiányt jelző – fájdalom ilyen együttes összhangját aligha találtuk volna meg korábban. ez a negyedik kötet már elmélyült, megszenvedett összegezés, egyszerre vissza- és előretekintő lírai számvetés. Borongás és tudatos játék, nyelvi lelemény és történelemben, világban széles horizont ismerős már Bella István korábbi verseiből is, de nem ennyire biztos disszonáns harmóniákkal, nem ennyire szuverén módon. Kezdettől jelentkező csillapíthatatlan hajlama, hogy minden élettelennel és élővel, holttal és jövendővel azonosuljon, képzeletének immár belső vezérlője és verseinek elidegeníthetetlen tulajdona lett. Annyira és oly tudatosan, hogy játékos, derűs fölénnyel lírai jelmondatként is képes tömöríteni: “mindent magammá mondani / magamat mindenné mondani”.
A zöld pizsamabéka (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Bp., 1979)
“Ki a zöld pizsamabéka? Kicsoda Áni Máni? Ki bújja az indiánkönyveket reggeltől estig, néha még éjjel is, zseblámpával a paplan alatt? Egy család lírai fényképe ez a kis kötet, amelyben magukra ismerhetnek, akik álmos reggeleken, kedves játékaik közben, tomboló jókedvükben, mindennapi bánataikban kicsit hasonlítanak Áni Mánihoz és testvéreihez. A játékos ritmusokban, költői leleményekben gazdag verseket Kovács Péter rajzai kísérik.”
Emberi délkörön (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1982)
Bella István újabb kötetében az élet és a halál kölcsönössége válik nyilvánvalóvá, az egyszeri megélés kínlódó öröme szerint, a „Mégis, gyönyörűen kell”-je szerint. Nagy elégikus vehemenciával szólaltatja meg azt a fájdalmat, amelyet az élet megismételhetetlensége, sőt másként megismételhetetlensége okoz az emberben. De azt az euforikus boldogságot is megszólaltatja, amelyet a szükségszerűen egyképpen és egyetlenegyszer élni gazdag drámája vált ki belőle, azzal a hálával, adni akarással együtt, amivel – úgy érzi – mindenki tartozik a létezésnek, aki él. Bella István költészetének – mint eddigi négy kötetében – most is rendkívül nagy az emocionális ereje és jelentése.
Az ég falára (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1984)
A válogatott versek (1958-81) kötete átfogó képet ad a költői életmű addigi részéről, a fiatalság “világszaggató szerelmétől” az emlékeztető, fiatalságba visszavezető kérdésig: “Tudsz-e még világul?” Himnikusság és játékosság egyszerre van jelen a kötetben, dalok és ódák együtt élnek a kínrímekkel és gyerekversekkel, az élet és a halál úgy váltja egymást itt, mint hóförgeteges tél és rekkenő nyár, nappal és éjszaka. Az első mondattól (“Csak aki olyan fiatal”) az utolsóig (“eléred-e még?”) szépen megszerkesztett ívben sorjáznak a versek, számot vetve a szándékolt fordulattal is: „Úgy írtam eddig én a verset /ahogy csak népmesék születtek … /E dalokat el kell temetnem, / hogy dallá magamat tehessem” (Úgy írtam én, Az ifjúság múzeuma kötetből). “Bella István valójában a szépség szerelmese lett. A szabadság, a magyarság, a szerelem, ahogy verseibe került, mindjárt képpé (nem hasonlattá!) változott. Fényleni kezdett, a benne képződő ragyogás gyönyörködtetett és átadta a költőben felgyűlt gyönyör érzetét. Barátai mind többet politizáltak, ha az ideológiát messze kerülték is. Bella István csak versben gondolkozott-gondolkozik: ami világként megjelenik a számára, az mindjárt képpé szerkesztődik. Legkevésbé retorikus költőnk: sohasem lamentál, versében minden képpé lényegül át vagy cselekvésként rögzül. Ennyi mozgás, kapcsolódás, érintkezés és szeretkezés rajta kívül talán még csak Weöres költészetébe költözött a magyar lírában. A vers poénnal kezdődik, és benne zárul. Magyarázni nem lehet, érvelni vele nem lehet, politizálni vele nem lehet – de lehet általa beleszeretni az életbe, lehet a segítségével szeretni a szerelmet és lehet végtelenül elkeseredetten fájni, ha arra készül fel a lélek.” (Kabdebó Lóránd)
Áni Máni naptára (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Bp., 1985)
Áni Máni jó ismerősünk, találkoztunk már vele a Zöld pizsamabéka című könyvben. Most Áni Máni bohókás naptárán mulathatunk, amely “nem afféle napkatár”, s amelyben “minden hóban három nap van, s három hónap minden napban”! Bella István bűbájos gyerekverseiben egyszerre gyönyörködhetünk a képzelet szárnyalásában és a bukfencező nyelvi leleményekben. Derűt és örömöt sugároznak a költemények, hozzájuk méltóak a vidám és kifejező rajzok, Kovács Péter alkotásai.
Az arcom visszakérem (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1987)
Bella István, mint “hétmérföld-időt lépő kútcsizmás óriás”,”messzi tengerek testvére”, szemlélődve írja verssé a világot. S tágítja líráját egyetemes érvényűvé és megrendítően személyessé, egyszerivé, mint amilyen maga az élet.
Sárkeresztúri ének (Békéscsaba, 1989)
Arccal a földnek (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1991)
Testamentom (Zrínyi Kiadó, Bp., 1992)
A csodaszarvas (Szertartásjáték két részben, Bp., 1996)
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy színpadra írt mű csak a kőfalak és függönyök között nyújthat élményt. Ezt a teóriát Bella István kétrészes oratóriumában dönti meg: ugyan a felvonásokhoz és jelenetekhez Rossa László által írt zenéket nem hallhatjuk, és nem láthatjuk a Novák Ferenc koreográfus és rendező által megálmodott mozdulatokat, de kellő vizuális képességgel mindezt elképzelhetjük.
A szertartásjáték szövegét olvasva összeáll bennünk a cselekmény, sőt a legfontosabb momentum, a csodaszarvas felbukkanása is kellő hangsúlyt kap. Gyakorlatilag úgy éljük meg a történetet, mintha mi magunk is hajtanánk a szarvast, mely végül elvezet bennünket az új hazába.
Szeretkezéseink (Régi és új szerelmes-versek, Beza Bt. Bp., 1996)
„Szerelmi témái sem a hagyományos változatokat mutatják: bár az első ciklus címe – Hívogató – megidézi az udvarlás élményét, alig akad példa a reménytelen szerelem miatti kesergésre, sóvárgásra. Beteljesült szerelemről szól ez a kötet, ám nem harmóniáról, hanem a szerelemben vívott állandó küzdelemről.
A Szeretkezéseink legkorábbi darabja 1956-ból, a legkésőbbi a kilencvenes évek első feléből való. Ez óhatatlanul együtt jár némi színvonalbeli ingadozással: jó néhány kisebb darab önmagában aligha vonná magára az olvasó figyelmét, együtt azonban olyan teljességet rajzolnak ki e versek, ami ritka a magyar költészetben: talán csak Ady viszonyult hasonlóan a szerelemhez, a mindennapi küzdelmek, harcok terepeként is megtalálva benne a mindenséget. Ahogy a Szeretkezéseink utolsó verse, a Csak az isten blaszfémikusan összegzi: „Meztelen volt az ágy. A párna. / A levegő. Meg a sötét. / […] Csak az isten volt ruhában. / De elfordította a fejét.””
Nagy Gábor
Ábel a sivatagban (Beza Bt., Bp., 1998)
Tudsz-e még világul? (Összegyűjtött versek, Beza Bt., Bp., 1999)
Margit-passió (Árgus, Székesfehérvár, 2000)
Áni Máni, a zoknihalász (Beza Bt., Bp., 2001)
Itt az ideje, kedves olvasó, hogy bellalázzon egy kicsit. Hogyan kell bellalázni? Vagy, ha akarja: bellalázni? Nyissa csak ki a könyvet, kószáljon el Áni Mánival a nyelv üveghegyen túli tájaira, oda, ahol egy új dimenzió nyílik, ahol találkozik és összeölelkezik a vidámság és a szomorúság. Mert Bella István nem csak költő, varázsló is! Miképp mágustársa, Kovács Péter rajz-, szín-, vonalbűvész. Azt tanácsolom, kedves olvasó, hagyja magát elvarázsolni. Megéri!
Lázár Ervin
Mintha tükrök között beszélnék (Hátrahagyott versek, Miskolc, 2007)
Áni Máni rádiózik (Timp széptár, Bp., 2008)
Itt a Madár rádió! Megkezdjük rendkívüli adásunk, Madár országból. A kerek-berek Bakony Pagony pagodájából. A Madárfütty-, madárszárny- Madárcsőr Zenebona Akadémiáról. – kiáltja Áni Máni, aki a zöld pizsamabéka, a naptára és a zoknihalász után most egy új világba hív bennünket a Madár Világnap első madárdal-szerző madárvilágot zengető eseménye alkalmából. Lesz itt minden, kellemes és kellemetlen, hangos, zajos, csőrös, karmos, valódi madárricsajos dínomdánom Áni Máni közvetítésével és csendes megfigyelésével.
SZEMELVÉNY
Válogatás a A zöld pizsamabéka c. kötetből
A zöld pizsamabéka
A zöld pizsamabéka
egy paplanban lakik,
s akármi fura, néha
mindent bepaplanít.
Ilyenkor zöld a párna
és zöld a lepedő,
zöld lesz a kék, a sárga,
s a fehér is zöldellő.
A zöld pizsamabéka,
ha alszik, csupa sás
a sötét is, kikél a
zöldpuha szuszogás,
bicikliküllők árnya
forog a falakon,
mintha a nap hintálna
a tükrös habokon.
A zöld pizsamabéka
magát elfeledi,
a hold, a langaléta,
kis létrát hoz neki,
s ő úgy megy azon égig,
törékeny léceken,
ahogy az ember végig
a vékony éveken.
A zöld pizsamabéka
jósolni is szokott:
jó időt, margaréta-
mezőt, meg jó napot,
annak, ki komor felnőtt,
varázsol éghabot,
borotválkozni felhőt,
buborékpamacsot.
A zöld pizsamabéka
jósolna még sokat,
de hajnalra elég a
lajtorjahold foka,
álma egyre fehérebb,
nagyot bukfencezik,
kuruttyol még, felébred,
kislánnyá változik.
Mondóka
Csitt, csatt, csutka, csütörtök,
kisült-e már a sülttök?
Ha már kisült a sülttök,
én akkorát süvöltök,
hogy rögtön lecsücsültök.
Balázska, a kisördög,
idefut, meg odafut,
jól bevágja a kaput,
elviszi a sülttököt:
fújhatjuk a früstököt.
Kiolvasó
Fáni fönn a fán,
ül a Fáni-fán.
Mert ez a fa
olyan fajta,
csupa Fáni
fakad rajta.
Fáni-fán,
Fáni-fán,
ül a Fáni
fönn a fán.