„Budapesten születtem 1952-ben. Magyartanári és gyógypedagógiai diplomát szereztem. A 70-es évek első felében az alternatív amatőr színházi mozgalomban tevékenykedtem, amely a „tűrt” és „tiltott” kategóriák metszéspontjában szerepelt.
Az Egyetemi Lapoktól a Mozgó Világig több folyóiratban publikáltam verseimet. Dolgoztam évekig tanárként, majd a rendszerváltás után újságíróként is.
A 90-es években egy Tandori Dezső szerkesztette antológiában szerepeltem.” – írja magáról.
Művei:
Szárnyak @ város felett (Szerzői kiadás, 2009)
„Fábián Gyula András versei esendő versek. Ahogy esendő lehet a megfigyelő költő pozíciója, ha maga körül a megfigyelt világot érett őszinteséggel és naivitással meri nézni és leírni. Fábián Gyula András (ő maga, ahogy verseiből kitetszik) egy régi vágású 8azaz huszadik századi), Európa legtöbb és legizgalmasabb városát bejáró, érzékeny szemű, jó értelemben introvertált flaneur, magyarul kószáló.
Fábián gyula András nem kísérletezik a nyelvvel, hanem játszik. Nem kísérletezik, mert a magasztaló személyisége kiforrottabb, nyelve kiérleltebb és mondanivalója minden tétovaság és megtorpanás
ellenére tisztább -, hanem játszik, és önironikus mosollyal arcán megpihen „mint vándor ifjú goethe / leheveredem a tv elé / lelkem rajta / lelkem” (Szárnyak a város felett).”
(Pál Dániel Levente)
SZEMELVÉNY
Válogatás a Szárnyak @ város felett c. kötetből
Prága net
(B. H. emlékezete)
Tavalyi sörök illatából
kifogva ébren az idei nyár.
Régvolt hívások, érkezések,
hajdan szétkiáltott,
s azóta bolyongó szók:
beomlott kútjai a szerelemnek,
diákhitek égő rózsafái…
miközben éled az élet a hűség kövein,
már szólnak harangok, kürtök, s zengnek
a tegnap barna gordonkái.
Mikor a hattyú hozzám lépett, éppen
egy asszony elhagyott,
s egy öreg barát a Tigris sörözőből,
kitárt egy piszkos, pici ablakot.
Amíg a hattyú pillantását megértem,
huszonöt év is eltelik
(akár egy kurta gondolat),
Amíg elér a nedves, hálás kis titok,
a vén elrepült, szentté avatták…
S tövises, sűrű állványbörtönükből
előléptek a karcsú katedrálisok.
Az ifjúság naponta visszacsörtet
megvívni sorsát,
lába alatt új pénz, új indulat hever.
Amíg ülünk, márvánnyá
nemesül a szánkban a sörhab,
s szétfújva unt gesztusainkat
a Hradzsin kacsint le rájuk,
Miközben ránk
aranyló halált lehel.
Pilinszky tánca
Göröngysimító kéz,
föld puffanása, szégyen,
Csillag- és kereszt töredék,
az éhező
ágas-bogas ujjai
talált étken
Cicomátlan angyal,
ítéletek helyett is pontosan
határozó,
ahogy a jövendőkbe lépsz
repedt dobozban hordozva
fényűző imáid,
Tejút-törékenységű árva:
köszöntünk.
tetteinkből formátlan hős-jelek
nélkül is jelent
formáló eldobott rokon:
mint akit ártatlan
csillag csípett meg
(tehát mennie kell már),
ameddig engedsz a
csatornapartokon,
Európában
Isten jobbja felé,
elkísérnénk.
Cseh Tamás szobor helyett
Legendás gitárja már
néma, és halott
ujjaival az égből tört le
egy darabot.
Sírni és nevetni csak
mértékkel tudott.
Cigarettafüstben
kavargó, szép szóáradat:
dalai.
Átkísért egy elfojtott, nagyon
kallódó, szürke korszakon,
melyet el nem felejthetünk,
amely csak egy volt,
és elveszett velünk.
S mint a jobbik rész,
levált mirólunk, mikor
a telt pohárt emelő
utolsó, kócos indiánt
megölelte.