„Budapesten születtem 1963 nyarán. Az irodalommal középiskolás koromban kötöttem barátságot. Magyartanárom szerettette meg velem a versek olvasását, és az ő biztatására kezdtem verseket írni. Első szárnypróbálgatásaimban a természet szépségéről, a szerelemről és a hitvilágomról írtam. Életem alakulásával különös világok tárultak elém, melyek aktív részesévé váltam. Így a nagycsaládos létforma és a fogyatékkal élők sajátságos világába kerültem, kerültünk, élünk és igyekszünk megfelelni lelkiismeretünknek. A többes szám természetesen családomat jelenti, akiknek annyi mindent köszönhetek és köszönök. Időközben a prózaírásba is belefogtam. A rövid (egyperces) novellák világa vonzott, vonz a mai napig, s gondolataimat, élettapasztalataimat próbálom e műfaj sajátosságainak segítségével olvasóim elé tárni.” – írja magáról.
Versei, novellái 2005-től jelennek meg folyóiratokban, antológiákban (Árgus, Szép Szó, Kis Lant, Napút, Holnap Magazin, Epreskert, Föveny, Koinónia, Kláris, Érdi IRKA).
Díjai:
- Érdi IRKA Irodalmi Díj (2012, 2017)
- Poly-Art-díj (2012)
- Kláris Nívódíj (2016)
- Csuka Zoltán-díj (2019)
Művei:
Acélajtók mögött (Nyitott Könyv Kiadó, 2006)
„Habos László könyve egy eddig írással nem foglalkozó, az értelmiségi pályáról bebörtönzése miatt kiszorult írástudó Ember remeklései. A római katolikus vallású Habos Lászlót a katonai szolgálat megtagadásáért 31 hónapra bebörtönözték a Kádár korszakban. A börtönszociológiai elemzésnek is beillő, irodalmi szempontból is figyelemre méltó, a többi fogvatartottnak is emléket állító visszaemlékezés első a maga nemében. A könyvről ma már az is elmondható, hogy egy letűnt kor dokumentum értékű szövegeit tartalmazza, olyan időszakét, amelynek voltaképpen sosincs vége, mert börtönök és katonaságmegtagadásért elítéltek mindig lesznek. Habos műfaji szempontból nehezen meghatározható bekezdés-fűzérekből összeálló „mozaik-írásai” őszintéségükkel és az írások emberi, valamint etikai színvonalukkal tűnnek ki. Hiszem, hogy leendő olvasótársaimban is aktivitásra ösztökélő katarzist fog előidézni a Habos-memoár olvasása.”
Csapody Tamás
jogász, szociológus, bioetikus, politológus
Homokemberek (Elpídia Kiadó, 2011)
„Habos László érzékeny ember. Akár a múltból, akár saját életéből merített történeteinek mindig a szokványostól eltérő, meglepő a végkifejlete, a történetek katarzisa egy szép, ideális világot szeretne elénk varázsolni. Tíz emberből kilenc másképp reagálna az adott szituációra, mert ez a szokványos, ez a hétköznapi, ez az általános. Például a szökésben lévő fiatal katonák, akik már majdnem elérték a biztonságot jelentő határt, mikor elkapta őket egy, egyedül érkező járőr. Volt fegyverük, alkalmuk a szabadulásra, tíz közül kilenc lőtt volna, háború volt, a halál mindennapos. A történet hősei mégis megadták magukat. A novellák olvasása közben úgy tűnik, mintha élhetnénk egy jobb világban is, és ez csak rajtunk múlik. Habos László egy szeretni való idealista.”
Temesi Éva
költő
Maroknyi fény (Poly-Art Kiadó, 2013)
„Habos Lászlónak erről az új kötetéről azt mondhatjuk, hogy verseinek tengelyében a megfeszített Krisztus lobog kínszenvedéseivel, kisugárzó tanaival egyetemben. Minden versében ott érezhető a Golgota hegyéről, a keresztfáról áradó szeretet. Mindezt a maga feszesen egyszerű költői nyelvén
mondja el nekünk Habos László, és olyként, hogy nem érezzük ki belőle a klérust, az Egyházat.
Habos László gondolati lírikus. Valamennyi verse után az ember elszakad a kötettől, és eltűnődik azon, amit olvasott. A Habosversek ugyanis gondolkodásra, eltűnődésre késztetik az embert.
És ez az a jellemző, amely kiemeli az átlagból az igazi, a született költőt!”
Bíró András
író, költő
Ezüsthídon (Poly-Art Kiadó, 2014)
„Ebben a kötetben egy önismeret útját járó ember küzdelmeiről, örömeiről, fájdalmairól, szerelméről, biztonságra vágyásáról, ezeknek pilléreiről fellebben a fátyol. Mélyenszántó gondolatai mindenki számára ébresztőek, továbbgondolkodásra késztetőek, amelyeket átfonnak a béke, a nyugalom és a csend indái – ezek csak a rendíthetetlen hittel bírók lelkét díszítik. Kívánok kellemes perceket az elmélyüléshez!”
Szabó Aida (Jampa drolma)
költő
Elengedett kézzel (Poly-Art Kiadó, 2015)
„Szépírói teljesítménye is figyelemre méltó: a pályázatokon elért díjai és helyezései, eddigi kötetei több, mint ígéretesek. Témáinak és gondolatainak gazdagsága, az írói megvalósítás színvonala arról tanúskodik, hogy vers- és prózaírásban is biztosan kezeli a tollat.
Nem tudhatjuk, meddig emelkedik írói pályáján, de meggyőződésem, hogy helyes úton jár.
Jelen kötetével a szerző különösen azoknak szerez örömöt és élvezetet, akiknek az életében fontosak az érzelmek: a szeretet, a szerelem, a vágyak, a hit, a magány, a csend, az esélyek. És többségében ilyenek vagyunk…”
Somfai István
a Poly-Art Alapítvány elnöke
Időtörés (Poly-Art Kiadó, 2016)
„Habos László költészetét, a tehetséggel való megajándékozottsága mellett, a nehézségek is érlelték. Életében nem csupán eseményszerűen, hanem folyamatosan jelen van egyfajta szenvedés. Költészetét átszövi és meghatározza az átélt veszteség, a megtapasztalt fájdalom. A soraiból tükröződő alapvető életérzés azonban nem a beletörődés, a belenyugvás a megváltoztathatatlanba. Eljutott ugyan a tűrőképessége határáig – de nem adta fel, mert felismerte, hogy – vele együtt – Isten is belépett az ő körülményei közé. Ez a felismerés adja meg verseinek belső összefüggéseit és erejét. Sorai messze túlmutatnak az emberi kitartás keretein.
Lírájában tetten érhető egy földöntúli dimenzió átszűrődése, néhol átragyogása, ami utat nyitott a szívében egy mélyebben gyökerező hosszútűrésnek. Így lehetséges, hogy a folyamatos
megpróbáltatás nem őrölte fel, hanem erőt kapott a nehézségek elviseléséhez.”
Horváth István
A hetedik (Poly-Art Kiadó, 2018)
„Habos László költészetét nagyon mélyen áthatja a hit. Csodálatos szelídséggel mutatkozik meg verseiben a teremtett természet szépségére való rácsodálkozás, egybeélve a természetfeletti ölelésével. A költő jelekből olvas, mert a sors minden helyzete jel számára. Habos László szembe mer nézni a léttel, mert rendelkezik a szellem szabadságával. Határhelyzetek megpróbáltatásaiban, kényszerekben, kétségekben, rabságban éppen úgy, mint örömben, belső békében, szerelemben, lénye legmélyében a létezés egységét éli. Ez az átélt egység világosságot teremt magában is, és a megfogalmazás tisztasága által a versek olvasóiban is.”
Baka Györgyi
költő
Sóhajok (Poly-Art Kiadó, 2019)
„Habos László nyolcadik kötete a Sóhajok azért meglepetés, mert jóval modernebb hangszerelésű verseket tartalmaz, mint azt a kötet címe sugallja. Az, aki a két világháború közötti vallásos líra
közhelyeire számít, meglepetve tapasztalja, hogy ez a sóhaj nem az a sóhaj. Ezek a versek egész életműködésüket tekintve jóval merészebbek, jóval eredetibbek. És ez bizonyítható. Többek közt
a versépítés módszerére utalok, amely jó érzékkel ellenáll az érzelmesen felhígított ájtatosságnak. Ez a hit, mely különböző áttételeken keresztül a Bibliából meríti ihletét, jóval szigorúbb ennél.
A a szerző nem kísérleti költészetet művel, önmagát írja. Ez pedig minden értő olvasó szemében fontos fegyvertény. A hitelesség bizonyítéka, amin alapvetően az sem változtat, hogy a kötött formában írt versekben az elemzett módszer csak nyomokban érvényesül. Mindebből persze következik, hogy a költő nem kerülheti ki a magasabb és légritkább terekre vezető utakat, hogy egyre tudatosabban haladjon a tehetségének és küldetésének megfelelő irányba.”
Baán Tibor
költő, író, kritikus
Új utakon (Poly-Art Kiadó, 2021)
„Habos László költészetében – s erre számos kötete példa – óriási a tudatosság, hogy ezen a pályán haladjon, s ne térjen le a számára minden bizonnyal nehéz, de járható, rögös úton maradjon.
Verseiben érződnek a mindennapok gyötrelmei, az átélt próbatételek (mások ezt talán büntetésnek gondolnák), s talán az is, hogy ezek mind-mind egy-egy lépcsőfokot jelentenek. S ha ezeket meglépi, az olvasó számára is nyilvánvalóvá válik, hogy lépéseinek biztonságában nincsenek kétségek. Tudjuk, a költő számára csak akkor ér valamit az a bizonyos út, ha meredek, vagy legalábbis emelkedő, olyan, ami próbára tesz.”
Harmat Béla
Általa szerkesztett kiadványok:
ÉRDI IRKA IRODALMI-KULTURÁLIS FOLYÓIRAT (negyedévente megjelenő periodika alapító szerkesztő, I. évf. 1. sz. (2011) – IX. évf. 4. sz. (2019));
ÉRDI IRKA ZSEBKÖNYVEK (sorozatszerkesztő, 2012-2019): Hétszínvirág (2012), Tehozzád szólok… (2012), Isten tenyerén (2013), Emberi kapcsolatok (2013), Szavaink hitele (2014), Harag – bűn – elengedés (2015), Kép-vers (2015), Remény (2016), Gyöngy és göröngy (2017), NyitniKÉK (2017), Utak és utasok (2018), (I)gazság (2019);
ÉRDI IRKA ANTOLÓGIA (kétévente megjelenő periodika szerkesztő, 2012-2018): 2012, 2014, 2016, 2018.;
POLY-ART FÜZETEK (negyedévente megjelenő periodika sorozatszerkesztő, 2017-): Et resurrexit tertia dei (2017/1.), Írásjelek (2017/2.), Tollvonások ’56-ról (2017/3.), Jászolba fektették (2017/4.), Tél – Zúzmaravirág (2018/1.), Tavasz – Fecskesuhanás (2018/2.), Nyár – Pilleszárnyon (2018/3.), Ősz – Varjúkárogás (2018/4.), Föld – Biztonság (2019/1.), Víz – Élet (2019/2.), Tűz – Szenvedély (2019/3.), Levegő – Szabadság (2019/4.), Petrik István: Hajnal dereng (2021/1.), Rendik Zsu: Asztalfióka (2021/2.), Vincze D. Jutka: Lelkem tükre (2021/3.), Kreischer Nelly: Az utolsó stáció (2021/4.), Bajkó Kati: Kata-pult (2022/1.), Metzger Balázs: A csodálatos Faturuly (2022/2.), Votin József: Szinte versek: 2022/3.), Mátyus Attila: Érintés (2022/4.), Petrik István: Jogod van elolvasni (2023/1.), Dr. Lehoczky Győző: „Rákosok orvosa voltam” (2023/2.), Vargáné Tasnádi Erzsébet: Zsóka-versek (2023/3.), Házi Henriette: Körforgás (2023/4.);
POLY-ART ALAPÍTVÁNY 25 ÉVE AZ ÉRDI MŰVÉSZETÉRT (szerkesztő, 2020, Poly-Art Alapítvány, Érd);
POLY-ART IRODALMI LEXIKON (szerkesztő, 2020, Poly-Art Alapítvány, Érd);
ZENGŐ ÉRCEK Az érdi keresztény költészet antológiája (szerkesztő, 2022, Poly-Art Alapítvány, Érd);
TEMESI ÉVA IRODALMI KÖR ANTOLÓGIA (évente megjelenő periodika szerkesztő, 2023-): 2023,
CSERMELY Érdi Irodalmi Folyóirat (kéthavonta megjelenő online periodika társszerkesztő, 2022-);
ÉRDI TÉKA Online Irodalmi Folyóirat (negyedévente megjelenő periodika szerkesztő, 2022-);
SZEMELVÉNY
Válogatás a Marknyi fény c. kötetből
Nagycsütörtökön
Pedig én annyira akartam
teremteni rövid csendet
levetni minden ruhám
s belemerülni lehunyt szemmel
elkergetni messze a vágyat
s virrasztani Uram veled
de egész nap csak szaladtam
s a semmivel telt meg zsebem
nyitnám ajkam halk imára
bűnbánóan ily késő este
de csupán vizet merek s oltok lámpát
s a sötétben megmosom fiamnak béna lábát.
Nézem és csodálom
(az alkotóra tekintve)
Nézem és csodálom
újra és újra az embert,
akit a szent akarat teremtett
az édenkert termékeny porából.
S látom az egyszerűséget,
a bonyolultat és szépet,
az Isten adta tehetséget,
a kicsinyből lett óriást
és egy szájjal festett képet.
Csodálom és nézem
az alkotni tudó embert,
aki korlátain győzedelmes,
a szeretettel kevert festéket
szájjal szorított ecsettel
szabad és tiszta lélekkel
egy vászondarabra felfestett
jövőnek szánt pillanatot
s a Golgotán felejtett keresztet.
Maroknyi fény
Megállhatsz utadon bárhol,
célodhoz közel vagy távol,
ha égre emeled szemed,
kiálthatsz hangosan hegyről
vagy némán az oltár mellől,
ha imára fonod kezed,
jobb tenyered balban pihen,
fészek, hol lángol az Isten,
ha otthonra talált benned.
Észrevétlenül átölel a fény
Térdelve hallgatom a szent csendet.
Oltáron a gyertya csonkig égett,
közben fából faragott szentek néznek,
rövid imára hunyom le szemem.
Frissen mázolt gyóntatószék üres.
Nincs még itt a pap, ma ő nem vallat,
a keresztre szegezett is hallgat,
s egy kérdést hallott meg süket fülem.
Keskeny ablakon lép be a fény.
Színes üvegtáblára írt szöveg
válaszol a szívbe döfött tőrrel,
s észrevétlenül átölel a fény.
Az örökmécsesen pók sző hálót.
Egy órája tán, hogy térden állok,
kinyílik szemem, s mindent látok
a keresztre szegezett világból.
Válogatás az Ezüsthídon c. kötetből
Nem lehet
(egy tanulmány margójára)
Lehet jókor hallgatni,
s ha kell, hangosan kiáltani.
Szépet súgni süket fülekbe,
s hegyet küldeni tengerbe.
Eltékozolni az örökséget,
s karddal vívni békességet.
Követni fényes csillagot,
s nem hagyni ellenből írmagot.
Lehet teljesíteni,
s lehet megtagadni a parancsot…
De nem lehet
a lelkedben zúgó harangszót
felszegezni a keresztfára!
Húsvét hajnalán
A hajnali csendben
meglátogatott az Isten.
Átölelt
a felkelő nap fényével.
Szólt
az írásnak igéjével.
Felkent
lelkének erejével,
s én
elmerültem a csendben,
lelkemben
meghallva a feltámadt szavát
húsvét hajnalán.
Vacsora után…
Hamar elfogyott az a kevés
a horpadt bádogcsajkából,
mégis igazán jóllaktam
testvéri szemek ragyogásától,
s vacsora után, amint kattant a zár,
néma ajkamról fohász szárnyalt
a legyőzött napnak terheiért
a sivár kilences cellában.
S majd a sötét éjnek leple alatt,
amikor már a hold is szendergett
az átölelő csendben, ajkamhoz
emeltem a megszentelt kenyeret.
Csak ezt szeretném…
Letérdelni a márványoltár mellett
kitárva bűnös lelkemnek ajtaját,
elmerülni mindent ölelő csendben,
s meghallani Istennek halk sóhaját.
Elűzni maró kételyt, mely lett bennem,
besózni bűnnek termékeny talaját,
bűnbánón nézni önmagammal szemben,
s hallani lelkiismeretnek szavát.
Legyen táplálékom szent vér és kenyér,
ne lássam még Atyám vállán a talárt,
simogassa arcomat fénylő tenyér,
hogy lássam utam, s ne vétkezzem ma már,
s higgyem, mennynek jutalma lehet enyém –
egyedül csak ezt szeretném igazán!
Csak ezt szeretném…
Leülni melléd, s nézni esti csendben
orcádon holdfényt, szemedben ragyogást,
megállítva elrohanó perceket,
gyengéden oldani szűzi szorongást.
Érezni végre szeplőtelen tested,
s tüzes ajkad ajkamon hagyott nyomát,
az ajándékot kibontani veled
megízlelve szerelemnek mámorát.
Elmerengeni, s nézni éji csendben
ragyogó csillagot, telihold arcát,
s szép jövőt igéző fényébe veszve
feledni múltamnak minden bánatát,
s hinni mindig az igaz szerelemben –
egyedül csak ezt szeretném igazán!
Válogatás az Elengedett kézzel c. kötetből
Szeretem a csendet
szeretem a csendet
amely mindig ajándékkal lep meg
olykor üzen valami nagyon szépet
máskor pedig nekem szegezi a vétkem
szeretem a csendet
amely felerősít mindent bennem
a jót amit majd még meg kell tennem
s a rosszat amit Isten már elfelejtett
szeretem a csendet
melybe Isten annyi titkot rejtett
sok jövőbe mutató szent jelet
amelyre csak a holnapok csendje felel
Szivárványtörés
néma égnek súlyát
ma szivárvány tartja
kapuján kell hogy
lassan áthaladjak
bűnbánatom csendjét
hátamon cipelem
mélyről száll sóhajom
s a szivárvány megreped
reccsen nagyot roppan
mintha zengene ég
a fényözön másvilági
s atyám sietve lép elém
csak állok szótlanul
s ő karját ölelésre tárja
és érzem milyen jó lenni
ma atyám tékozló fiának
Elengedett kézzel
elengedett kézzel nem vagy még szabad
hisz láthatatlan láncok tartanak
a végtelen ég és e sáros föld között
szabadságod hihető de látszat
szolga vagy ha nincs is benned alázat
léted ajándék s jobb ha megköszönöd
mint koldus az asztalról lehullott morzsákat
e sáros föld s a végtelen ég urának
ha szállni akarsz majd az angyalok között
akár a fehér sas a halandó és szabad
te kiválasztott halhatatlan szolga
akit láthatatlan láncok tartanak
Ó ha hallanám
ó legalább hallanám
az angyaloknak sóhaját
halk sóhajukat a csendben
miután a kedves ellen vétkeztem
ó amikor nem ölelt két kezem
pedig könnyek gyűltek a szemekben
ó amikor néma maradt szám
pedig kérdőn nézett az a szép szempár
ó amikor nem simogattam arcot
pedig nehéz napot vitt vállán az alkony
ó amikor nem csókoltam forró ajkat
pedig korán ébresztett a hűvös hajnal
ó amikor nem gyújtottam gyertyát hogy égjen
pedig szomorúsággal telt meg a lélek
ó amikor nem kértem a Teremtőt
hogy adjon a holnapokhoz még erőt
ó bárcsak egyszer hallanám
az angyaloknak halk sóhaját
halk sóhajukat a lelkemért
mielőtt a kedves ellen vétkeznék
Válogatás az Időtörés c. kötetből
Szeretet ölelésben
ha szeretsz
hagyd magad mögött a távolságot
lépj elő a fényességből
vakítson meg hatalmas nagyságod
s legyél kicsit megértő
sárból gyúrtál de adtál szabadságot
útszélére szórt gyöngyöket
és virágkehelybe rejtett álmot
kicsi vagyok gyenge és esendő
mégis eléd büszkén kiállok
kérve atyai ölelésed
hagyd hát elveszni a távolságot
ha igazán megértesz
ha szabadnak gyúrtál a föld sarából
taposd el léptem elől a göröngyöket
és szabadíts meg a perzselő mától
ha féltesz
ölelj magadhoz ha szeretsz
Lélegeztünk vezényszóra
Sorba állítottak,
s lehajtott fejjel
lélegeztünk vezényszóra,
aranyló villám fénylett,
s dörrent a komor menny,
de szabad lelkemmel
az egekig emelkedtem,
és mosolyogtam,
foltozott kabátom alatt
rejtegettem
tiltott titkokat,
s kopott orrú bakancsommal
könnyedén tapostam
fedetlen fejemről
a duzzadó sárba hullott
halálszagú szitkokat.
Ma megint…
ma megint
más voltál
és én is
ma megint
felszakadtak a hegek
s kihunyt a fény is
fáj e másság
az arcodon az arcomon
a jel az égi
megkopott
a vihar lassan elmerül
felszántott medrébe a csendnek
s tekinteted lelkem eléri
és szomorú szememmel látom
lehulló cseppjeit
az izzadságnak
a vérnek
a könnynek
szólnom kellene imádság szavával
de a cseppek egyre gyűlnek
mint halálraítélt körül a kövek
hol van keze a Messiásnak
ma a közel is messze
de atyai csókom elér
új szavakkal mondott miatyánkkal
szorítom kezembe
remegő kezedet
még nem érthetem meg
szenvedéseidet
de együtt lépünk mi ketten
ma megint
a lépcsőn feljebb
Új korszak
darabokra tört a tükörkép
ügyetlenek voltunk vagy gonoszak
némán néz az Isten
gondterhelten mélyet sóhajt
s elkezdődik egy új korszak
a napot ugyanaz a hold váltja
s nem ragyognak fényesebben csillagok
kutat a könnyes szem
s helyükre kerülnek a tört darabok
és elhalnak bábok s röppennek pillangók
Válogatás A hetedik c. kötetből
Csend, sötét, magány és ISTEN
Végtelenbe szűkül a csend,
karácsonykor is halnak,
koromsötét zsákkal takarva.
Kulcsra zárt templomajtó mögött
félhomályba rejtőzött betlehem
pásztora elkóborolt reményt terel.
Rendőrökkel biztosított várakozás,
elkoptatott cipők csoszogása,
sáros kabátok megfáradt tánca…
magányos hosszú sorban, remeg,
gőzölög az adomány-leves,
levehetetlen a szennyes.
Kifosztott szemetesek magánya,
megfagyott bejgli fogfájós íze…
és vérvörös alkonyon kóborló Isten.
Csend, sötét, magány köszön újszülöttre,
és végtelenné tágul az ünnep.
Nagypénteken…
Míg pislákol a gyertyaláng,
csendre vágyom,
mert te meghaltál
bűnösök közt a kereszten.
Darabokra törik a csend,
ahogy félelmemben felkiáltok,
miért higgyem,
hogy szent véreddel megváltottál!
Míg pislákol a gyertyaláng,
látni vágyom
szent tekinteted,
amint megváltásom visszaveszed.
Míg pislákol a gyertyaláng,
érezni vágyom
megjelölt lelkemnek szabadságát,
de penitenciaként összeszedem
széttört darabjait a csendnek,
amíg pislákol a gyertyaláng.
Elindulok megváltásom hegyére,
de kérlek, ma te tegyed
vállamra a kereszted.
Rozsdás szegeken
Rozsdás szegeken vajúdik a múlt,
feltámadásodból sarjad az élet,
óezüst kehelybe gyűjtötték véred,
s a titok gyertyalángban szabadul.
Lehunyom könnyekkel telt szemem,
s mint tetten ért tolvaj,
szégyellem jövőm, mely beleolvad
a bűnösökre mért kegyelmedbe.
Metszéspontban
kerestelek
éjsötétben cikázó villámfényben
megérintett távolságban
börtönben és árvaságban
kerestelek
álmot tipró hajnalfényben
vakmerő lázadásban
menekülésben és szabadságban
hol voltál
mikor templomodba mentem
földbe gyökeredzett lábam
pedig szólni és szállni vágytam
de ugye most itt vagy
mert látni vágylak gyertyafényben
a megszegett kenyérben s borban
és a lelkembe karcolt metszéspontban
Felvillant emlékkép
Valamiért ma felvillant
egy régi, poros emlékkép,
ahogy alkonyi napba néztem,
mint akkor ott…
parancsra várva, rabsorban
a végtelen kerítés mentén,
hol harsány hangon szólott
szolgája a gyáva hatalomnak,
s letettem vállamra rótt terhét
a megszámozott napnak,
és szabad lehettem hajnalig
Thomas Mann Varázshegyén.
Válogatás a Sóhajok c. kötetből
A bárányok hallgatnak
Süvítő szélben tétova bánat
haldokló pipacssziromra
hinti fájdalmát.
A keresztre szegezett
elnehezült tekintete
vérvörös horizontra feszül.
A könnyező alkony
bimbódzó hitet rejt,
de közeleg az éj,
s éhes farkaskölykök vonítása tör
áhítatba révedt csendet,
s a felébresztett csillagok
sápadt fénye ránehezül
a Golgotára terelt bárányok
hallgatására.
Újra teremtlek
Konok magány sóhajára
kihunyt esti gyertyaláng,
megdermedt
lelkemben a fohász,
mint kihűlt viaszcsepp
ormótlan gyertyacsonkon,
mert halálraítélt vagyok,
hajnalban újra teremtlek
félelemből,
kínnal viaskodó vágyból,
felhevített viaszból
és a felkelő nap első sugarából.
Ne ítélj…
Ne ítélj, mert majd megítélnek
sárból gyúrt gyermekeid,
kik ma még félnek,
s szolgálnak gyáván, türelmesen,
remélve beígért csillogó jussot…
De nézd csak
üveggyöngyeid törött darabjait,
új útra vezetik tékozlók lépteit.
Szirupos reggel
Szirupos reggel
álmos fénye csurog az ablakon,
lábamhoz macska dörgölődzik,
aludttejért hízeleg,
csorba bögrében kakaó gőzölög,
tányéron lekvárral kent kalács,
karéjában harapás,
szalvétán játékmackók labdáznak,
a falitáblán üzenet –
délben vérátömlesztésre várnak,
ajkamról morzsa hull, s áttetsző szavai
a félbemaradt miatyánknak,
őszintén majd este,
fáradtan gyertyafénynél,
ha lesz miért keresztet vetnem.
Korrajz
Harangoznak,
hívó szóra álmos hívek sorakoznak,
gyáva papok tömjénfüstben agyat mosnak.
Olcsó a hit, és drága a kenyér,
vérízű borba merül hűtlen remény,
de nyílnak szemek, s lobban gyertya lángja
éjsötétben, szobamagányban,
szabad elmék roppant imádsága,
új hitet fest régi szivárványra.
Sötét érvek ellen tiszta igék szólnak,
mégis újra kereszteket ácsolnak
mártíroknak, új golgotára…
Ma kiért harangoznak?!
Válogatás az Új utakon c. kötetből
Merre mozdít a hit?
Tegnap végre megmozdult a világ,
s én lemaradtam,
mert kórházba vitték fáradt fiam,
s a vadul szirénázó mentőautóban
simogattam verejtékes, kócos haját.
Merre mozdít a hit? –,
ha szögesdrótot szült e vad világ,
s én kint maradtam,
mert már nem tudom, mely szentség miatt
maradhatok még hitetlenül az akolban.
Mozdulatlanságom stigma és szabadság.
Elfordultam…
Elfordultam
keskeny útról még keskenyebbre.
Ki járt itt előttem? – nem tudom…
Szúrnak tüskék s védenek tövisek,
átragyog a Nap az alkonyon.
Nincs időm megpihenni, visszanézni.
Elhagyom kinőtt bábruhám,
félelem nélkül tudok felröppenni,
szárnyalni. Ez nem pillelét, ez vallomás!
Születésem
Rám nehezül súlya a létezésnek,
s engesztelő fájdalma az érkezésnek
újra halk sóhajodba olvad.
Vérzik a hajnali ég és csendet szitál,
és reszketve rebeg imát
lelkedből kiszakított védtelen lelkem,
várva égi jelre,
a sötétséggel viaskodó ősi fényre,
magányos, fájdalmas kiáltásra
a legszentebb köszöntésre –
kimerült édesanyám őszinte mosolyára.
Üvölteni sohasem szabad
Az igazlelkű költő verset ír,
szépet, hogy megértsed és lelkesedj.
Én vágyból szőtt imát mondok neki,
igazat, hogy megértse: szeretem
Őt, aki meglát bennem jót, szépet,
ha szobám mélyén hangtalan sírok,
aki meglát bennem tükörképet,
ha templomtéren hangosan szidom,
aki mindenkor elesik mellém,
ha megrogyok roppant kereszt alatt,
s reám adja csendből szőtt köpenyét,
mert üvölteni sohasem szabad.
Új utak Cireneije
Szálkás nagy gerenda ingem szaggatta,
s áztatta ártatlan vér és verejték,
míg megpihenni oltárhoz ballagtam
osztoztam sorsban – egy világnak terhén,
nyelve port és dühből fogant szavakat.
Vacsorám óbor, s kovásztalan kenyér,
míg királyi vér fénylik nehéz ingen
új utak nyílnak Golgotától innen.
Csillagkoromban
Tudom mikor s hol hibáztam
tudatom még ki(sem) tártam
tülekedő sors időben
magányos csillagkoromban
hogy nem szóltam s nem ragyogtam