(Márczi Kitti alias „K.Izcram” alkotása)
„Pakrácon (Pozsega vármegye, ma Horvátország) született 1899-ben. Vasutas családból származott.
A budapesti Magyar Királyi Állatorvosi Főiskolán szerzett oklevelet 1921-ben.
1926-ban került Érdre, ahol körállatorvos, Budai járási állatorvos és megyei vezető állatorvos lett,
majd a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott nyugdíjazásáig.
A közéletben aktív szerepet vállalt. 1937-től az Érdi Iparosok Társasköre sakk alosztályának elnöke
volt. 1945-ben a Nemzeti Parasztpárt küldöttjeként a Nemzeti Bizottság jegyzője lett, amit annak fennállásáig, 1949-ig látott el. Gesztelyi László a koalíciós korszakban betöltötte a Szabadművelődési Tanács társelnöki tisztét is. (Ez a szervezet irányította a kulturális életet ekkoriban.)
Versei a magánélet érzelmi konfliktusai, lét-nemlét, az élet értelmének filozófiai kérdései körül forognak.
Lakása irodalmi szalonként is funkcionált. 1986-ban hunyt el Budapesten.
(Forrás: Kovács Sándor: Érdi portrék 11.)
„Egyszerű volna azt írni Gesztelyi Lászlóról, hogy amatőr költő, vagyis olyan ember, aki kedvtelésből
foglalkozott írásművészettel. Verseit olvasva meggyőződhetünk arról, hogy többről van szó, mint holmi időtöltésről. Verseit csupán néhány lapban publikálta, de a megszólalás igényét jelzik könyvei, antológiákban közzétett versei. Talán visszahúzódó természete s a kor sem kedvezett a nagy nyilvánosság előtti megméretésének. Meglehet, elsősorban magának írt s csak másodlagosan gondolt versei közzétételére.
Nem könnyű közelíteni zárt és enigmatikus jegyeket felmutató verseihez, noha érthetők, átérezhetők.
Eisemann György írja költeményeiről: „A költői képek és a versépítkezés szempontjából a hagyományokat követi; ezen belül színvonalasan formál, stílusa hajlékony, érzékletes, az egyszerűség éppúgy jelen van, mint az emelkedettebb, patetikusabb megszólalás.”
(Forrás: Büki Attila Szalonélet a költő otthonában /Gondolatok a Gesztelyi házról és lakójának verseiről/ Duna-part 2004/4)
Művei:
Valami hív (válogatás, 1978)
A végtelen felé (1985)
SZEMELVÉNY
Válogatás a Valami hív c. kötetből
Még soha ily rongyosan
Már mélyre lehúztak zavaros, süket
ölekbe a zug-örvények,
a paradicsom ragyogó kertjébe
egykor majd mégis fölérek.
Lerázom magamról az iszapot, bűnt,
és megállok tisztult testtel
fénynél fényesebben a tiszták között,
kik mind egy utat keresnek.
Mi lesz majd a szó, mely leoldja terhem?
s megfejti száz keservemet?
Milyen lesz a kar, mely végre átölel,
s átveszi tőlem lelkemet?
Még soha ily távolról, ily rongyosan,
nyomorultul, tévelyegve,
még soha makacsabb, hűbb szenvedéllyel
nem indultam küzdelemre.
Boldogok a lelki szegények
De jó lenne vakon élni!
sohasem látni, csak nézni.
Dicsérni bort, húst, kenyeret,
jó nyarat, futó szerelmet.
Lustán nézni fel az égre,
könnyű szívvel bukni mélyre.
Úgy fogadni gondot, csapást,
mint mezők a fagyot, aszályt.
Ha jól megy, hetykén dalolni:
bajban keresztet csókolni.
És meghalni zokszó nélkül,
mit sem hagyva örökségül.
Sorsunk a semmibe veszni
Szeretni, szeretni, szeretni,
mert üvölt, kóborol a halál,
és sorsunk, a semmibe veszni.
Életet csókoljunk a csókban,
melynek egyszer eljön a vége.
Nagy mély búcsúzás van a csókban.
Ölelni, ölelni, sietni!
Az életet adjuk át másnak,
mert sorsunk, a semmibe veszni.
Valami hív
Valami hív, messziről-messzire,
valami amiért megszülettem
és futok végső kegyelmet esdve.
Valahol a Teremtő tündöklik,
epedve minden út arra fordul
és sírva a végtelenbe ömlik.
Érezni és hallgatni
Hallgatom az ős csendet,
benne az örök rendet.
Hallgatom a szívemet,
hallgatom, mint lélegzek.
Hallgatok, csak hallgatok,
mert kezet nem foghatok,
senkihez nem szólhatok.
De mit is mondana szám,
hogyha szóra nyithatnám?
Nincs mondanivalóm se.
Érezni és hallgatni,
az életet vallani,
mert csak ehhez van kedvem,
benn élek a Mindenben.
Válogatás a Végtelen felé c. kötetből
A cenzár
Teremtőm engem arra teremtettél,
hogy kóstolója legyek boraidnak,
melyek akószám állnak pincéd mélyén
és a hordókból zuhatagként folynak.
Ne botránkozz cenzárod részegségén,
aki térdig gázolva az aszuba
kissé megbolondul az ivás végén
és felejti, mit vár tőle ura.
Ennyi szépséggel tehetetlenné tész,
iszom gyönyöreidet megvadulva,
berúgva, kéjelegve minden cseppjén,
se égő szomjúságom el nem múlhat.
Lázong az Isten
Ma gonosz kegyetlen nap van,
jeges szél zúg szakadatlan.
Bensőm valamitől reszket,
szemem kémleli az eget,
hol készül szörnyű robbanás,
felülről lesújtó csapás,
mert érzem, lázong az Isten,
nyilaz kedvenc lelkeiben.
Széttépné, mit megalkotott,
szívesen lenne nagy halott,
örök fagy, vagy örök semmi.
Iszonyat egyedül lenni.
Ma lázadozik az Isten
és benne fáj minden szívben,
gyermekei felzokognak,
nem tudnak mást, imádkoznak.
Utolsó randevú
Futnak, tűnnek a napok,
én már semmit sem kapok,
nem jön új megbízatás,
szép levél, hű vallomás.
Mégis valakit várok,
s míg vele kezet rázok,
nagyon szelíden súgja,
ugye, kész vagy az útra.
Így máris indulhatunk
könnyedén, nincs csomagunk.
Sohasem hittem volna
Sohasem hittem volna, hogy
vak, süket és béna leszek,
hogy mikor dalol a május,
én könnyezek.
Sohasem hittem volna, hogy
csak a kristályok boldogok,
hogy a pirosló szívek mind
vert koldusok.
Sohasem hittem volna, hogy
kicsúszik alólam a föld,
valahol lebegek árván,
s bennem a csönd.
Sohasem hittem volna, hogy
ennyire magányos leszek,
hogy a végtelen világba
beleveszek.
Sohasem hittem volna, hogy
csak a kristályok boldogok,
hogy mikor dalol a május,
én zokogok.