„Budapesten születtem 1958-ban. Általános iskolai tanulmányaimat ercsi Eötvös József Általános Iskolában végeztem, majd az érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban érettségiztem. A gimnáziumi évek
alatt dőlt el véglegesen, hogy történelemmel kapcsolatos hivatást választok. A Szombathelyi Tanárképző Főiskolán történelem tanár és népművelő szakos, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig középiskolai történelemtanári diplomát szereztem.
Huszonhét éves koromig Ercsiben éltem, így a település történelme iránti vonzódás, valamint a Duna
szeretete és tisztelete meghatározóvá vált számomra. 1985-ben családot alapítottam és Érdre költöztem.
Dolgoztam könyvtárosként és népművelőként, igazi hivatásom azonban a történelemtanári lett. Közel
három évtizedet töltöttem az érdi szakképző iskolában, és ekkor kezdtem kutatni a második világháborús magyar-finn, magyar-török és magyar-japán kapcsolatokat. A történelmi témák jelentősen hozzájárultak az irodalom iránti vonzódásomhoz, illetve utóbbi mindig is kikapcsolódást jelentett a történészi munka során.
A 2010-es évek elején a Napút folyóiratban megjelent két haikum, ami további alkotásokra ösztönzött.
2013-ban tagja lettem a Poly-Art alkotó közösségének, s ettől kezdve főként kisnovellákat,
haikukat és rubáikat írok, illetve verseket fordítok.” – írja magáról.
Díjai:
- Poly-Art-díj (próza) I. hely (2014, 2017), II. hely. (2015), III. hely (2018)
- IRKA Irodalmi Díj (próza, 2014).
Művei:
Dunakavicsok (Poly-Art Kiadó, 2015)
„Céltudatossága, komolysága /nem csorbítva humorérzékét/, munkabírása és precizitása, valamint a közösséghez való példamutató viszonya különös rokonszenvet ébresztettek bennem pályája, jövője iránt.
És nem kellett csalódnom! Fentebb említett kvalitásai fokozatosan érvényre jutottak. Mint /had/történész sorra jelentek, jelennek meg írásai, tanulmányai, könyvei.
Talán meglepetésre, de nem érdemtelenül, az elmúlt évben alkotótársai a próza kategóriában neki ítélték a Poly-Art Díjat. Jelen kiadványunkban is megfigyelhető szépírói tehetsége, műfaji sokoldalúsága, gazdag írói kelléktára. ”
Somfai István
SZEMELVÉNY
Válogatás a Dunakavicsok c. kiadványból
Ősz a Dunán
November végén csöndes lett a környék. A Duna túloldaláról nem lőtték a falut, csak az állandó
motorzaj s a lánctalpak csikorgása jelezte, hogy támadás készül. Az öregember kiballagott a folyópartra. Megjárta a Nagy Háborút, ezért nem volt benne félelem. A sebtében ásott lövészárokból német katona figyelte az ellenséget. Keze ügyében gondosan karbantartott, mesterlövész puska feküdt. Az öregember lépteire a katona meglepetten fordult hátra.
A jövevény barátságosan intett, mire a katona is megnyugodott. Cigarettával kínálta az öregembert,
amit az el is fogadott. Szó nélkül, apró füstgomolyokat pöfékelve szívták a cigarettát.
A magaslatról messze elláthattak. A folyó késő őszi ruhájába öltözött. Partján a fák már lehullajtották
leveleiket, szinte beleolvadtak a szürkésbarna víztömegbe. Távolban az alföldi tájat pára és köd takarta. Szürke volt az ég is, mint a fölszálló cigarettafüst. A katona a folyót nézte. Beleborzongott a lassan mozgó, hideg víztömeg látványába. Ugyanaz a Duna, mint otthon, Németországban, és mégis mennyire más. Ez a víz néhány napja még a német hegyek szikláit törte, most pedig szélesen elterülve mossa ezeket az idegen partokat. Idegen föld, idegen emberek – nézett az öregemberre, aki mosolyogva intett neki a cigarettával. A Duna másik oldalán a katonák befejezték az ebédet. A csajkákban zsíros kása és fekete kenyér maradékai utaltak az étlapra. A tizedes komótosan tisztogatni kezdte csajkáját, a kása azonban nehezen adta meg magát. Víz kellene – nézett körül a tizedes. Elmúlt már ötvenéves, végigharcolta a háborút, nehogy már kifogjon rajta egy zsíros csajka. A folyóhoz ment, hogy vízzel és homokkal mossa ki az edényt. A vízhez érve átnézett a túlsó partra. Távolabb egy falu templommal, közelebb egy fákkal és bokrokkal benőtt meredély látszott. Apró vízfodrok értek partot, s halk csattanással törtek meg a köveken. A tizedes kezére hideg vízpermet hullott. A folyó fölé hajolt, kezébe vett egy marék homokot, és dörzsölni kezdte vele a csajka oldalát.
A túloldalon a katona hirtelen eldobta a cigarettacsikket. Kezébe vette a puskát, és belenézett a távcsőbe. Hátra sem fordult, úgy jelezte az öregembernek, hogy menjen közelebb. Kihajoltak a lövészárokból, s a katona a távcsőre mutatott. Az öregember belenézett, s szinte karnyújtásnyi közelségből látta a túlsó partot. A víz szélén gimnasztyorkás, csizmás katona egy edényt mosogatott.
A katona visszavette a puskát, és a távcsőbe nézett. Rövid célzás után dörrent a lövés. A tizedes megtántorodott, s halk loccsanással a vízbe zuhant. A csajka kiesett a kezéből, s csörömpölve hullott a kövekre. A katona még kis ideig figyelte a túloldalt, de nem látott mozgást.
Elővette a cigarettás dobozt, s nyújtotta volna az öregember felé. Körülnézett, de már senki sem volt a környéken. Ezen az oldalon csönd volt, csak a túlsó oldalról hallatszott a motorzaj és a lánctalpcsikorgás.
Feltámadás
Március elejére elcsöndesedtek a harcok a környéken, a háborúra azonban még sok minden
emlékeztetett. A faluban sok ház erősen romos volt, akadozott az élelem ellátás, a templomkertben
a harcok során elesett szovjet katonák sebtében ásott sírjai sorakoztak. A katonai kórházak azonban lassan kiürültek, s a szovjet parancsnok engedélyezte az iskolai oktatást is. A főutcán katonai teherautó és szekéroszlopok haladtak. A főváros elfoglalása után szerzett zsákmányt vitték valahova a messzeségbe. A zsákmányolók időnként a faluban is körülnéztek volna, de innen már nem volt mit elvinni. A falu felnőtt lakói a parancsnokság által kiszabott munkát végezték, ami ellen nem zúgolódtak.
Lassan kitavaszodott. A Duna parti fák ágain előbb rügyek, ezekből pedig szinte egyik napról a másikra levelek fejlődtek, amelyek mint zöld bársonytakaró terítették be a folyó partját. A gránátok szaggatta árkokban ibolya nyílott, s zöldülni kezdtek az orgonabokrok is. A béke első napjai voltak, de valami hiányzott. Húsvét közeledtével a plébános engedélyt kért, hogy megtarthassák a feltámadási körmenetet. A parancsnok szúrós szemmel nézett a plébánosra, de megadta az engedélyt, ami azt is jelentette, hogy ezen a napon nem kell munkára menni. A szétlőtt templomban nem lehetett istentiszteletet tartani, ezért a hívek a zárdában gyülekeztek. Az udvar hamarosan szűknek bizonyult, sokan a környékbeli utcákba szorultak. A tömeg egyre nőtt. A felnőttek és a gyerekek legszebb ruhájukba öltöztek, s ünnepélyes méltósággal várták a körmenet indulását. A Nap megcsillant a szentségtartón, s a templomi zászlók a magasba emelkedtek. Évszázados templomi énekek visszhangoztak a házak között.
Az emberek tiszta szívből énekeltek, miközben lassan lépkedtek a plébános és a ministránsok mögött. A környéket hamarosan beborította a tömjén illata. A teherautó oszlop parancsnoka sietett volna, a körmenet azonban elfoglalta az utat. A főhadnagy pisztolyával hadonászva indult a plébános felé, amikor fölerősödött az ének. A tiszt eltette pisztolyát s visszaballagott az autóhoz. A katonák megbűvölten nézték a menetet. Egyikük lekapta sapkáját és pravoszláv módra keresztet vetett.