„Gesztelyi László nevét nem említik irodalmi lexikonok. A Tiéd a táj címmel, 1984-ben megjelent érdi antológia szerkesztője, Harmat Béla az Életrajzi jegyzetekben csupán annyit közöl róla, hogy „a horvátországi Pákrácon született 1899-ben, 1926-tól élt Érden és állatorvosként dolgozott. K. Izcrám, aki személyesen ismerte, s mint diáklány gyakran járt házában, tőle tudom, hogy provence-i polgári miliőre emlékeztető otthonában szalonélet volt. Az 1970-es évektől már ritkán vállalt orvosi feladatot. Ősztől tavaszig Budán, Baka utcai lakásában tartózkodott.
Érdi lakásának ajtaja kinyílt mindazok előtt, akik társasági életre vágytak, érdeklődtek a társadalomtudományok és a művészetek iránt. Ő maga is művészpártoló, világi ismereteit szívesen
átadó gondolkodó, s elsősorban a fiatalok barátja volt. Szívesen látta vendégül Szepes Gyula Érden élő festőművészt, Szilágyi István iskolaigazgatót és a város Pro Urbe díjával kitüntetett dr. Veindinger Istvánt. A köré gyűlt lányokat, fiúkat elsősorban közvetlensége, puritán életvitele és szellemisége vonzotta. Néha saját verseit is felolvasta, ám a találkozások lényegét nem ez adta, hanem a fiataloknak nyújtott személyiségükre szabott iránymutatás.
Célt adott és távlatot mutatott fel vállalt feladataihoz. „Mindig úgy mentünk el tőle, hogy kaptunk valamit. Semmit nem erőltetett, nem fegyelmezett” – vallják egykori látogatói.
Könyvtárát bárki használhatta, sőt kölcsönözni is lehetett tőle könyveket. Az egykori diákokkal szívesen beszélgetett tanulmányiról. Látogatóit, társalkodó barátait, ismerőseit rendszeresen vendégül látta. Nála senki sem lehetett éhes. Ha más étel nem volt odahaza, zsíros kenyérrel kínálta meg vendégeit. Noha az irodalmi szalonokhoz hasonlítható az elsősorban spontánul kialakult társalkodó csoport, magába rejtette a 60-as, 70-es évekre jellemző „szabadság kis körét” is.
Nála szabadon lehetett vitatkozni bármiről. A lakásának ódon hangulatot adó szecessziós stílusú bútorok, a zongora, a fehér falakon függő festmények, grafikák, a padlóhoz simuló perzsaszőnyegek… mind azt a művészi eleganciát sugározták, ami az orvos-költőt is jellemezte.
Alsó utcai boltíves házába – mely egykoron a Wimpffen báró kúriájának istállójaként szolgált – galériát álmodott, ám halála miatt vágya nem teljesülhetett.”
Forrás: Büki Attila: Szalonélet a költő otthonában (Duna-part 2004/4.)