„1965 február 2-án születtem Budapest kilencedik kerületében. Iskoláimat a mai Kőrösiben végeztem el, melynek folyamán már írtam verseket (Petőfi hatására, ezek szárnypróbálgatások voltak). Középiskolámat műszaki érdeklődésem miatt a Kolozs Richárd Szakközépiskolában folytattam. Itt derült ki számomra, hogy mennyire érdekel az irodalom. Két gyermekemet egyedül nevelve szembesültem azzal, hogy verseimet technikailag rendbe kell tennem, hogy a forgácsokból kialakuljon az olvasható írás. Nehéz Ady-szerű gondolataimat le kellett tisztáznom. Megértette, sikerült, de hiányzott még valami… Az Isten… A hitem.” – írja magáról.
Verseivel a Poly-Art Pódium köteteiben találkozhattak az olvasók.
SZEMELVÉNY
Válogatás a Poly-Art Pódium köteteiben megjelent versekből
Magyarok háza…
Az ősi házra záporozva hullik
Apró kövekké dermedt sziklatömb,
Miközben hősi múltra vágyva fénylik
Kis ablaka, málló falak között…
Sok bús lakója rég elköltözött…
Utolsó dísze is már elenyészik,
Fátyol borítja, szürke, sűrű köd,
Jeges fagyok csikorgva elemésztik…
Egy hajnalon eloszlik majd a fátyol.
A fényes napsütéstől újra bátor,
Törődő kezek közé kerül Ő!
S e virradatban megint épülő
Falak növekszenek, s az alkotástól
Lesz majd erős és újra fényűző!
Ne hagyd el…
Ne hagyd el, testvérem, az Istened!
Ne hasson rád az álnok csillogás,
Mert elveszel és rossz utat találsz,
Hol nyugtod többé már sosem leled…
Ne foglalja el helyét semmi más,
Mi rothad, mitől gyomrod émelyeg,
S mit rettentőn szeretnek némelyek,
Mert nincs máshol, csak Benne folytatás…
Ő Hit! Remény! És Ő a Szeretet!
Ha magad vagy, Ő megfogja kezed…
Ő nyugalom, Erő és Hallgatás,
Állandóság, s állandó Változás,
Kegyelem, Béke, Önfeláldozás…
/Nem is lehetne más utad neked/
Magyar fohász
Maradj velem,
Ó, Istenem,
Mert látod, elhagyom magam.
Maradj velem,
Mert nem lelem
A puszta hangom, nincs szavam…
A bús magány
A mostohám,
Mi újra-újra földre nyom!
Ne hagyd, ha tán
Az asztalán,
Vendégül lát a bűn, a gyom!
Segíts, ha kér
E szörnyű vér,
Mely úgy szeret, mint szót a rag!
Derűt, ha mér
Kezed, remél
A szívem, köztünk nincs harag!
Gyötörj, ha kell!
Emlékezel?
Tenéked adtam életem…
Te jöjj közel,
Ha énekel
A torkom, s vétkem hagyjon el!
Úgy szeretnék…
Úgy szeretnék útra kelni,
Messzi tájakon heverni,
mint egy koldus, úgy pihenni.
Úgy szeretnék útra kelni!
Úgy szeretnék útra kelni,
Mint gazdátlan kutya, menni,
Szaladni, sosem felelni,
Úgy szeretnék útra kelni…
Mert szeretnék útra lelni,
Gazdagodni, mint a gazdag,
Beszélni, mert meghallgatnak.
Csak úgy! Szeretnék menni-menni!
Mert szeretnék! Messze menni!
Oda, hol csillagok vannak,
Hol ki engem nem tagadnak,
Oda szeretnék elmenni!
Oda szeretnék eljutni,
Hol nem hamisak az álmok,
Hol a barát még nem álnok,
Oda szeretnék eljutni…
Elfutni, elrohanni messze,
Hol nincsenek semmi mások,
Hol mindenki mindenkit szeretne…
És mindenki szeretne… szeretne…
Utolsó szó
Hideg van… távolba vesző hideg…
Pokoli, bús, magányos éji fagy,
csontig ható, s én némán reszketek…
Mikor talállak meg? S te merre vagy?
Átkos a perc, s átkos az óra is,
mikor itt hagytál minket egyedül!
Hosszú utadnak vége merre visz?
Elveszett lényed most hova kerül?
Utálom a halált! Nyomasztó! Csúf!
Feloldhatatlan, keserű cukor!
Elrontja szám ízét, sötétbe húz,
lelkemben néma vádakat kohol!
Füstölgő tűzben éget, mar a bűz,
forrongó lávát öklendez a szám!
Én tagod voltam! … S most hová kerülsz?
Hová visz téged el az égi szán?
Hideg van… Egykedvű, konok hideg…
Hiányod űrt hagyott a lét ölén,
mindent elvittél, ami a tiéd,
semmit sem hagytál, ami az enyém…
Hideg van most, fázom és reszketek.
nem tudhatom, hogy most te merre vagy!
Hová kerültél? Fognak-e kezek?
De óvjon Isten!
Felé röpülj és őfelé haladj!