„1951-ben születtem Budapesten. Kisgyermekkoromat a csemői tanyavilágban töltöttem, ahol édesapám földművesként dolgozott. Sokat voltam egyedül, mégsem voltam magányos, magához ölelt a természet: füvek, fák, bokrok, cserebogarak, cicák, kiscsibék voltak a társaim, engem ringatott a szellő, nekem sugdosták titkaikat az eperfák, bújtattak a mogyoróbokrok, nekem csiviteltek a madárkák. Ebből az egységből súlyos szívbetegségem szakított ki, hosszú ideig tartó kórházi kezelésre Budapestre
kerültem, ahová később édesanyám is odaköltözött öcsémmel, édesapám akkor már nem élt. Rákospalotán jártam iskolába, vidám gyermeki közösségbe kerültem itt, ami új élményt jelentett
számomra. Könyvtár is volt a közelünkben, ez lett az én éltető közegem, rengeteget olvastam, meséket,
regényeket, legfőképpen verseket, addig ismeretlen belső világok nyíltak meg bennem.
A megtöretés is elkövetkezett: édesanyám többszöri öngyilkossági kísérlete, betegségek, intézetek. Majd újra fény: a Szombathelyi Tanítóképző Főiskola népművelő-könyvtáros szaka: eleven szellemi légkör, barátságok, szerelmek. Később házasság, anyaság: két lányom születésével a női lét beteljesedése. Hosszú vágyódás után végre megérintett és áthatott a hit ereje, a hatalmas szelídség mindenen diadalmas erőtlensége, s elérkezett a mámoros belemerülés az anyanyelv-ölelésbe: a versek szeretete, versmondás, saját versek írása, melyeket hosszú ideig rejtegettem.
Több antológiában is szerepeltem, verseimet közlik az irodalmi lapok.
Tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek.
Több, mint tizennyolc éven át szerveztem és vezettem Százhalombattán a Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetemet.
Érden élek.
2017-ben Érd Megyei Jogú Város Művészeti Díjat adományozott nekem.” – írja magáról.
Művei:
Fényfehérben (Csoma Kiadó, 2008)
„Mi a költő dolga ebben a mérhetetlen Tejút-nászban? A soha-el-nemfogyó alakcsodáknak, a soha-nem-hamvadó gyönyör nappalának gyermekdalát kell fölsivítani a költőnek ebben a végtelen mindenség-foganás-burjánzás-születés-ünneplésben!”
Tornai József
Belső zarándok (Napkút Kiadó, 2010)
„Költészetnek igazi költészet, amiben oly mélységek tárulnak fel, amit csak igazi tudás, filozófia birtokában lehet megjeleníteni. Mert koherens világkép van mögötte. A lírai, szépen megformált sorok, az illatokat és hangulatokat megidéző szavak messze többek izgató nyelvi leleménynél. Érzéki és szellemi egyben e kötet, amit nem nehéz felfedezni az alig pár tucatnyi verset tartalmazó kötetben. De hogy az érzéki és a szellemi mennyire egy, és hogy mennyire egy tőről fakad, arra a Letenném – című verse szolgál ékes bizonyságul. A vers gyönyörű! Megformálása, finom rejtettsége, többértelműsége önmagában adja irodalmi értékét. De örök értékű költészetté önvallomása teszi, a belső vívódás, hiszen a szellemi és az érzéki harcban áll egymással…
A szenvedély legmagasabb izzásában a személyiség feloldódik, elvesztése kiemel a horizontális minőségekből, átemel egy magasabb létállapotba”
Szaló Péter
A csend jelei (Rím Kiadó, 2013)
„Baka Györgyi teremtő lélek. A teremtés folyamatában olyan történéseket, érzéseket mond el, amelyek az életünket át-meg átszövik ezernyi szállal. Mint a hajszálgyökerek, mint a levélerezetek – oly finom képiséggel, láttató erővel szólít meg bennünket… Hiteles költészet az övé: hiteles és az emberi lélekben, sorsban hajszálgyökerekkel mélyen kapaszkodó.”
Madár János
Gyermekkorom madárszíve (Bp., XV. k. Önkormányzat, 2014)
„A költő lelki gótikát épít… Drámai sűrítésű szabadversek ezek, amelyekben ott bujkál a közvetett látomás, amit asszociációkba komponált szavak hoznak felszínre.
Baka Györgyi verseinek igazi ereje a drámai sűrűségű felgyülemlett élettöredékek súlya és a szakrálisan békés, lehiggadt hang között feszül, s ez a nyilván nehezen megtalált harmónia és egyensúly adja e költészet igazi lényegét.”
Kaló Béla
Megnyíló idő (Hungarovox Kiadó, 2016)
„A nőiség megélése ebben a lírában mint sajátos üdvterv, isteni beavatás értelmeződik. Feladatot lát ott, ahol mások panaszban törnek ki. A cél a női princípium felemelése, szakrális megértése nem utolsósorban az anyaság megélése révén. Az anyaság megélése új világkép születését jelenti. Zsigeri kapcsolatot a teremtő szándékaival, mely közvetlen beavatást jelent a misztériumokba.”
Baán Tibor
Közeledő érintés (Hungarovox Kiadó, 2007)
„Szavai – mint az ikonok – láthatóvá teszik a láthatatlant. Ahogy nekem ezek a versek nem versek, hanem imádságok, úgy rajzaim sem illusztrációk, hanem áldozati ecsettáncok.”
László Bandy
Határátlépés fölfelé (Hungarovox Kiadó, 2019)
„Baka Györgyitől idegen minden vitatkozó harciasság. Inkább nagy elődeihez igazodik szelíden, hogy a lét minden bejárható létrafokát fölfedezze. A „határátlépés fölfelé” azért foglalkoztatja, mert láthatatlan, másoknak szédítő útjára „útlevele” van. Átváltozásoknak (Metamorphoses) nevezhetjük a kötet lényegét.
A klasszikusokhoz hasonlóan a költő tudja, hogyan lesz a hiányból teljesség, a zavarból világosság, a nehéz teherből fölemelő szárny. Saját tapasztalatból vallja, hogy „a hagyomány őrizte belső terek homályában” még Egy mindenek közös gyökere. Így nála könnyen imádsággá válik a mindenség vágya, ami oda vezet, ahol „együtt születik alany és tárgy, meghaladva a teret és megelőzve az időt”.
A misztika nem ellentétes a valósággal, hiszen „valódi lényünk a lelkiismeretben fészkel, onnan int, mozdít ébreszt”. A végtelen szédítő vonzása így nem lehet ellentétes a visszatérés honvágyával, hiszen hazatalálás ez „az ősi kezdethez, ami már rég elsorvadt bennünk”. kevesen tudják, hogy a határátlépés fölfelé vezet, a megpróbáltatások áldássá minősülnek a bölcsesség emberfölötti szelídségével.”
P. Gábor Mózes
Szomjazó csillagmezők (válogatott versek, Kairosz, 2022)
„Harsány korokban a halk, visszafogott hang tüntetésszámba megy. Baka Györgyi nem kiáltoz, sőt nem is szól fölöslegesen. Szabad versben ír, de sorai mögött ott van a velünk született lüktetés… Megfér e korántsem magamutogató poézisben az asszonyiság megéneklése csakúgy, mint a halállal való egyenlőtlen viaskodás, az elveszett misztikum kutatása… Megfogalmazásai találóak, olykor kifejezetten aforisztikusak. Mégis akkor van igazán elemében, ha a szakralitás mezsgyéjére lép.”
Csontos János
SZEMELVÉNY
Válogatás a Fényfehérben c. kötetből
Szabadulás
Eddig kívül kerestem
szabadságom hasztalan
most az ego által körbefalazva
találom az anyag áldozatában
az elmén túlról jövő imában
a csönd szilánkjai kitárják
leragadt szemem külső fény
a belsővel szétbonthatatlan
táncba kezd az áhítat határán
ami belül volt kívülre vetül
s felragyog egy új színfoltként
a hajnalpírlepke szárnyain
a kívül levő magát szétosztja
elveszítve: ott lobog mélyen
a gyermekkor fénysustorgású
titkokat őrző akácerdejében
Újjászületőben
Lélegzetedből lélegzem
verejtékedben mosakszom
vérköreink szűntelen hullámzása
rózsaillatot sodor bőrünk felszíne alá
sikoltozó hajnal bontogatja szirmait
rejtező álmaink sorssá csavarodnak
ölelésünkben az anyag sűrűsége foszlik
átmozdulóban a l é l e k s z e r k e z e t
közös ámulatunk fénye egy másik létet
nyit meg sejtjeink kigyulladt éjszakájában
Fényfehérben Balatonfüreden
Jéggé szilárdult hullámzás
kifeszülő bizonytalanság
szemkápráztató kitáruló tükör
a tó, rajta liliomfehér hótakaró
tündöklő arcának fátyla
fényszilánkok sziporkáznak
alig felsejlő selyemszálakon
libegnek a földtől elvállók
s a létbe érkezettek
mindent elborító sűrű
fényfa-erdő suhogtatja lombját
aztán csak a csend zeng tovább
az anyaggá lett világosság
feloldja körvonalait
visszavonja határait
minden korlát beleenyészik
a fénybe, első álom fehérje,
bodzatej- fehér ég,
kenyérbél- fehér föld,
különváltságunk magába rejti
a mértékeinkkel mérhetetlen
a félig élt létet is elnyeli egészen
hótüzek lángolnak szakadatlan
a feszület felizzó sebeiben.
Válogatás a Belső zarándok c. kötetből
Áradó víz illatában
„Gyökerem a víznek nyitva lesz,
és ágamon hál meg a harmat.”
(Jób, 29/19)
Az érdi Duna-part susogó
fái alatt merengve nézem
a hol hullámzó, hol háborgó
hol elcsendesedő
nagy folyam vizét.
Mintha egy Másik Lét
ismeretlen fénye szúrna,
sodorna, vonzana
sosem-járt útjára,
meglepve hátrálok
kavargó mélységeitől.
A víz színén vibráló
felhőszárny foszlányok,
sok sebzett ág-bog,
találkozások, szétválások,
szerelmes suttogások…
A hajnali harmatozás
tisztára mosdat,
kitárulok a befogadásra:
átjár az áradó víz
teremtés-illata, a rejtett
valóság örvénylő
létbefordulása.
Létparadoxonok
Épen az, ami
hiányként éget,
lesz fénnyé bennünk.
Válságod esély
arra, hogy
mélyre lássál.
Amit teherként
veszel magadra, majd
szárnyként emel.
Merülj bele a
Felfoghatatlanba,
hogy megismerhesd
a valóságot.
Hitünk
tapasztalásunk
ellenében
bontakozik.
Az Elképzelhetetlen
az igazság
elrejtetlenségében
nyilvánul meg.
Eszmélésem gyújtópontja
Csodált és zavarba ejtő
Végtelenség, remegve
megnyílok jelenlétednek,
érezve: összetörhetsz.
Te, az egészen Másnak
túl erős sűrűsége,
meg-megakasztod
légzésem ritmusát,
rémülten és megigézve
ámulok szépségeden.
Hiányod szakadékot
hasít sejtjeimbe, lépteim
alól kicsúszik a föld,
kereső szellemem
a semmibe botlik.
Vágyam mégis Hozzád
vezet, akiben alany és tárgy
együtt születik, meghaladva
a teret, megelőzve az időt.
Gyöngéd vonzásod árad,
lüktet bennem, énekel
a vérerekben, eszmélésem
gyújtópontja vagy!
Válogatás a Csend jelei c. kötetből
Válogatás a Gyermekkorom madárszívei c. kötetből
Válogatás a Megnyíló idő c. kötetből
Válogatás a Közeledő érintés c. kötetből
Közeledő érintés
Mit tegyek, Uram,
ha szíved elől
messze vetődtem?
Hol keresselek, távollevő,
ha nem legbelül?
Miért nem érezlek
jelenvalónak, ha
lelkem szakadékaiban
vándorolsz?
Fáj tudni, hogy lehasadtunk
az Ország teljességéből
a száműzetésbe,
látásodból a vakságba:
Engedd, hogy emlékezzem Rád!
Az isteni jelenlét fénye:
a szépség villan, hullámzik,
árad, elenyészik a megnyílt
terekben, eszmél az árnyékok
korlátozta lét: a szeretet
tapasztalata nélkül
megközelíthetetlen marad
a teremtés felfoghatatlan
indítéka.
A krízis perzselő mélyében
töprengve, félve, vajúdva
várom a közeledő érintést,
édes vigaszod jelét
harmatot remegtető levélen.
Ha Rád bízom magam,
megláthatlak messziről is,
mélyből is, a hideg űrön
át is érzem figyelmed
óvó gyöngédségét,
ébredek éles szavaid által,
gondok tollpihéjeként
kirázva, ölelőn ráborulva
a szomjas földre.
Érted rendeződnek
Érted rendeződnek,
fogantatásod készítik elő
a kozmikus folyamatok,
a bioszféra életárjai.
A roppant törekvést
az ösztöntől a gondolatig,
a Te lelked hajnala
serkentette, mert így volt
elrendelve, hogy a Te
lelked járja át és újítsa meg
a mindenséget.
Sérülékeny magzat az anyaméh
törékeny biztonságában,
egyszerre időtlenül és benne már
a létben, rázkódik remeg vajúdik
a világmindenség-anya,
öle meghasad.
Nem úszkálhatsz tovább,
nem lebeghetsz
a tápláló csíra-vízben,
ami eddig óvott Téged
szétveted, dörömbölsz,
kifelé készülsz, a rögös,
fájdalom-szaggatta csatornán
átküzdöd magad,
az anyag-létbe sírva érkezel.
Arany János csendje
„Nékem elég az a bölcső,
mely magyarrá ringatott.”
Arany János
Töprengő, vajúdó mélység volt a lelke,
telve dallal, mely nem lázító, de
bátor felvetése kétségnek és valónak,
fölötte szállva minden iránynak
áttűnő könnyedséggel, mint a fény.
Sokszínű tudatmezőt nyitott;
aggódás és teljesítő elszánás,
egyetértés és távolságtartás,
harmóniakeresés és irónia
örvénylett eszméltető képeiben.
Nem titkolt reménytelenség
szigetelte el a hont ordítva szeretőktől,
súlyos, valódi harangot kongatott,
melyben egy megtört ország
hangja sötétítette meg az eget.
Szelíd odaadottsággal a néphez
való hűséget választotta,
szívében csalhatatlanul érezve,
hogy olyan igazság kell,
ami egészben s mindig az.
Válogatás a Határátlépés fölfelé c. kötetből
Válogatás a Szomjazó csillagmezők c. kötetből