„1990-ben születtem, Újlengyelben nőttem fel. Tanulmányaimat Budapesten fejeztem be, 2016-ban költöztem Érdre családommal. Két kislány édesanyja vagyok. Már kiskoromban szerettem elmerülni a mesék varázslatos világában, amikor esténként édesanyám mesét olvasott. Az irodalom és az olvasás iránti szeretetem kisiskolás koromban kezdődött. Máig maradandó élményt nyújtott A Pál utca fiúk, annak ellenére, hogy kötelező olvasmány volt az iskolában. Általános-, és középiskolai tanáraim csak még jobban erősítették az irodalom, művészet és kultúra iránti rajongásomat.
Általános iskolában versírással, gimnáziumban novellaírással próbálkoztam, nyaranta gólyatáborokban tematikus újságot írtam. 2021-ben részt vettem a Trivium Egyesület “Hogyan írjunk regényt?” című pályázatán, ahol kiválasztásra került A pokol édenkertje pályamunkám, melynek nyereménye a regényem megjelentetése volt. Mellette két különböző novellaíró pályázatra is jelentkeztem, amelyekre szintén beválasztásra kerültek a novelláim.
Írásaimmal szeretnék maradandó élményt nyújtani, nem csupán a szórakoztatás a célom. Igyekszem a történeteimbe belecsempészni a mai kor társadalmi problémáit, némi figyelemfelkeltő célzatot.” – írja magáról.
Művei:
A pokol édenkertje (krimi, Trivium Egyesület, 2021)
„A történet két idősíkon játszódik: míg a jelenkorban egy sikeres írónő élete darabjaira hullik, amikor elveszíti férjét és kislányát egy balesetben, ő maga pedig deréktól lefelé lebénul, addig a korábbi, 1880-as évek végén játszódó történetben a korrupcióval és drogkereskedelemmel átitatott Magyarországra csöppenünk, ahol prostituáltakat gyilkolnak, és egy titokzatos vörös szelence nyomában loholnak főszereplőink. Míg a XIX. században Johanna, a tanácsadónő olyan kihívással néz szembe, mint elfogadtatni nőként magát a férfiakkal, addig Emma, a jelenkorban élő írónő saját belső démonaival viaskodik. A két szál összeér egy ponton, miközben a fordulatos, izgalmas regény számtalan kérdést feszeget: ki a valódi gyilkos? Túl lehet ép ésszel élni egy tragédiát? Mit rejt a vörös szelence, és miért
éppen prostituáltak vére tapad hozzá? Hogy fonódik össze Emma és Johanna sorsa?
A könyv témáját egy olyan újságcikk ihlette, ami kiemelten foglalkozott a mentális betegségekkel.
Evelin úgy érezte, erről a témáról bizony beszélni kell! Szerette volna felhívni az olvasók figyelmét ezekre a betegségekre, hiszen sokszor a beteg nincs tisztában a saját problémájával, vagy nem foglalkozik vele, a társadalom pedig sokszor megbélyegzi őket.
Evelin szerint nekünk, családtagoknak, szomszédoknak, barátoknak az a feladatunk, hogy segítséget nyújtsunk nekik! Nem mehetünk el mellettük, legyen szó akár pánikbetegségről, tudathasadásról, hipochondriáról, paranoiáról, vagy bipoláris zavarról.
A könyv nem egy könnyed, nyári lektűr, így inkább azoknak ajánljuk, akik szeretik a fordulatokban gazdag, lebilincselő történeteket, és nem riadnak vissza némi kábítószerkereskedelemtől, korrupciótól, temérdek hazugság által kibogozásra váró szövevényes hálótól. Hol ér véget a történet, és hol kezdődik a valóság?
A pokol édenkertje című regény egy jó és rossz között húzódó keskeny határvonalon táncoló megvezetés, amely addig tart, amíg az utolsó titokról is lerántjuk a leplet. Az emberi lélek mélységein keresztül tárja elénk mindazt a valóságos koholmányt, amely az olvasóban mély nyomot hagy, és nem ereszti.”
(Forrás: Kollektív magazin)
SZEMELVÉNY
A titokzatos idegen
Koromsötétben botorkáltam az út mellett, miközben a karomban tartottam azt a fehér nyulat, ami nemrégiben átsétált a kertembe. A Hold büszkén pöffeszkedett az égen, gúnyosan mosolygott rám, ahogy némi fényért könyörögtem, mielőtt kitöröm a lábam a csúszós kövekben. Kivilágított autók száguldoztak el mellettem, miközben sietősen lépkedtem az erdő felé a nyuszival.
– Hamarosan elengedlek! – simogattam meg puha bundáját.
A megfelelő távolságra kerülve leguggoltam, majd óvatosan leraktam a nyuszit a földre.
Abban a pillanatban néhány határozott ugrással eliszkolt tőlem, befelé az erdő sötét, titokzatos
mélyére.
Mosolyogva felálltam, majd jólesően beletúrtam vörösesbarna, derékig érő hajamba. Micsoda nap!
Színes falevelek szegélyezték az utamat, miközben visszafelé tartottam.
Az út túloldalán egy férfit vettem észre, aki legnagyobb döbbenetemre néhány lépés után felém fordult és egyenesen rám nézett. Még sosem láttam errefelé, talán eltévedt? Furcsa ruhát viselt…
Nem maradt időm gondolkodni, bal oldalról hangos csikorgás ütötte meg a fülemet. Ahogy a fehér, világító lámpába néztem, miközben csúszva süvített felém, a sikításom törte meg az utca nyugalmát.
Az ütközés elkerülhetetlen volt.
Elnyelt a sötétség.
Kiáltozások, jajveszékelések kúsztak be az elmémbe, aztán elcsendesült minden.
Kis idő múlva halk beszédfoszlányokat hallottam. Engem szólongatnak?
Lassan nyitottam ki a szemem, és egy pillanatra semmit sem láttam. Végül formát öltött előttem egy férfi, ahogy felém hajolt. A szemében aggodalom csillogott.
– Hála Istennek! Jól vagy? Fáj valamid? – kérdezte tőlem.
Az előbb valóban megsérültem?
Válaszolni akartam, de csak krákogó hangot adtam ki. Megköszörültem a torkom.
– Hívjak egy mentőt? – nézett rám kétségbeesetten.
Óvatosan nemet intettem a fejemmel, majd megpróbáltam felülni.
– Nem, köszönöm, jól vagyok! Mi történt? – néztem körbe, de nem láttam senki mást rajtunk kívül az utcán.
Cserbenhagyásos gázolás történt? Miért ilyen csendes az utca? Senki sem látta?
– Ahogy kiléptél az úttestre, elsodort egy autó!
Jobb kezemmel megtapogattam a fejemet, de fájdalmat nem éreztem. Mégsem volt annyira komoly baleset, ha sérülés nélkül megúsztam.
– Segítsek felállni? – kérdezte a férfi.
Olyan ismerősnek tűnt, mintha már láttam volna valahol…
Sötétszürke pulóvert viselt, kék farmernadrággal, amelyen néhány sárfolt éktelenkedett.
Barna, vállig érő haja kissé eltakarta az arcát, ahogy előredőlt.
– Sajnálom, nem akartalak megijeszteni! – engeszteltem a férfit.
Megkönnyebbülést láttam az arcán, miközben segített talpra állni.
Ahogy végignéztem magamon, nem kerülte el a figyelmemet, hogy csupa sáros lett a nadrágom és a hajam.
– Hazakísérhetlek? Szeretnék megbizonyosodni afelől, hogy biztonságban visszaérsz!
Miért olyan ismerős a tekintete?
Végül lassan bólintottam, majd átsétáltunk a kapuig.
– Meghívhatlak egy kávéra, vagy egy pohár borra? – kérdeztem illedelmesen, hiszen mégiscsak a segítségemre sietett másokkal ellentétben.
– Azt hiszem, egy pohár bor jól esne! – fújta ki magát a férfi, mire bólintottam.
– Gabriella vagyok! – nyújtottam felé a kezem.
– Rafael – viszonozta.
Meleg tenyere kellemes nyugalmat árasztott.
Kinyitottam az ajtót, és beinvitáltam a vendéget a házamba.
– Elnézést kérek a rendetlenségért, a délután folyamán épp festettem, de egy nyuszi nagyon be akart jönni az ajtón… – kezdtem a magyarázatba, ahogy beléptünk az előszobába.
A nappaliban a festőállvány melletti asztalon ecsetek, festékek hevertek szanaszét.
A fürdőszobába sietve két törölközővel tértem vissza, melyből az egyiket Rafael felé nyújtottam.
A hajamra ragadt sarat és vizet próbáltam felszárítani, miközben a férfi az állványhoz sétált.
– Ezeket te festetted? – kérdezte, miközben a képekre mutatott.
– Igen, mind az én munkám – feleltem elvörösödve.
– Csodás alkotás egytől egyig!
Az egyik festményem csak félig volt kész. Egy angyalt ábrázolt, ahogy a földre érkezett. Jobb lábával térdelő állásban, félig lehajtott fejjel, szárnyait a magasba emelve, megtörten bámulta a földet.
A konyhából egy üveg bort és két poharat hoztam, majd mindkettőnknek töltöttem. Addig
Rafael a kandallóhoz sétált, majd a párkányon lévő fényképeket vette szemügyre, amik nagyszülőkről,
rólam és egy mosolygós kislányról készültek.
– Gyönyörű családod van! – jelentette ki, majd felém fordult.
– Köszönöm! – nyújtottam át közben a pohár bort. – És azt is, hogy segítettél kint a balesetnél… – fűztem hozzá, miközben egy elkószált tincset a fülem mögé tűrtem.
Felemelte a poharát, koccintottunk. A vörös nedű jólesően áradt szét bennem.
– Itt a környéken laksz? – Kérdeztem, igyekezve enyhíteni a zavaromon.
A férfi néhány pillanat erejéig nem felelt, majd felém fordulva így válaszolt:
– Mondhatjuk így is… – Majd belekortyolt a borba. – Ő a lányod? – mutatott a képre.
Kissé elpirultam a kérdés hallatán, végül bólintottam.
– Igen. A hétvégén érkezik hozzám! – leültem a kanapéra, miközben Rafaelhez beszéltem.
– Nagyon rég találkoztam vele, és szeretném, ha hozzám költözne!
– Eddig az apjával élt? – kérdezte, miközben visszafordult a fotóhoz.
– Nem, a szüleimmel… – hajtottam le a fejemet szomorúan.
Egy pillanatig egyikünk sem szólalt meg, végül én folytattam:
– Nagyon fiatalon estem teherbe, az apuka pedig a jó hír után olyan gyorsan szakította meg a kapcsolatot velem, hogy még azt sem tudja, hogy hívják a lányát…
– Sajnálom…– Ahogy belenéztem Rafael szemébe, valódi érzelmeket láttam. Együttérzést, szomorúságot, bátorítást, azonban szánalmat egy cseppet sem. Az emberek nagyon könynyen ítélkeznek, holott sokszor a teljes történetet sem ismerik.
Rafael a terasz felé vette az útját, én pedig követtem őt. Ahogy kiléptünk az üvegajtón, lágy szellő csapta meg az arcomat, a bensőmben pedig hirtelen forróság áradt szét. Mi történik velem?
Megkapaszkodtam a terasz korlátjában, miközben kapkodva vettem a levegőt.
– Gabriella! – érintette meg a kezemet Rafael.
Néhány pillanat erejéig lehunytam a szememet, mialatt csitítani próbáltam a szívverésemet.
– Csak egy enyhe rosszullét… – suttogtam rekedten a férfinak.
Rafael végül megnyugodott, majd a Hold felé fordult. Teljes átéléssel figyelte az égitestet, amely sok embert lenyűgöz, köztük engem is. Micsoda megújuláson megy keresztül, miközben a végén teljesen szertefoszlik, elsötétül, hogy újabb oldaláról ismerhessük meg.
– Remélem, a lányomnak is tetszeni fog a környék! – motyogtam csendesen, ahogy a fákkal körülvett zöld övezetet bámultam.
– Biztos vagyok benne, hogy Réka is odáig lesz a látványért! – bólogatott helyeslően Rafael.
– Olyan gyönyörű és okos kislány! – áradoztam róla. – A tanárok…
A mondatot nem bírtam befejezni. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Hogy szólította?
– Honnan tudod, hogy Rékának hívják? – néztem rá döbbenten.
Rafael lassan felém fordult, a tekintetében nyugalmat, biztonságot láttam.
Nem felelt.
Lehajtottam a fejemet, és egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Ahogy visszanéztem rá, már tudtam.
– Az előbbi baleset…– eláztatták az arcomat a könnyeim. – Nem úsztam meg ilyen könnyen, igaz?
Rafael nemet intett a fejével, mire felszakadt bennem a fájdalom. Hát mégsem kapom vissza a kislányomat?
– Rafael…Te voltál az a férfi, akit a baleset előtt láttam? – zokogtam a néma csendbe, mire a férfi bólintott. – Istenem, ne hagyj el!
Rafael lassan felém lépett, miközben egyik kezével végigsimított az arcomon. Melegség áradt szét bennem, ahogy az erőm újra életre kelt.
– Isten sosem hagy el benneteket! – suttogta csendesen, majd magába szippantott a sötétség.
– Visszahoztuk! Újra van szívverése! – hallottam egészen közelről.
(A novella megjelent a Holdtitok c. antológiában)