„Nevem mellett zárójelben levő név Jampa drolma, a tibeti nevem, ami szelídséggel, szelídséget védelmezőt jelent. Útmutatásként veszem, és hiszem: ahogy az erőszak erőszakot, hasonlóképpen a szelídség szelídséget szül.
1951-ben születtem, éltem Budapesten, és újraszülettem 2002-ben. Műszaki végzettséggel rendelkezem. 1975-től hivatásos katonaként szolgáltam Ercsiben, majd Budapesten. 1998-ban leszereltem mint nyugállományú százados. Életem sorsdöntő eseménye után ragadtam tollat.
Az új életemben ajándékként kaptam az írás örömét és gyönyörűségét. 2005-ben kezdtem el írni, amikor mint tanuló nagyanyó a Kőrösi Csoma Sándor Buddhista Egyetemre jártam. Ott szerettem bele a haikukba, így először ezzel a műfajjal próbálkoztam, de azóta már a wakák, haibunok, versek, prózák és mesék birodalmába is sűrűn elelkalandozom.
Szentgyörgyi Erika festőművésszel több közös verses kiállításunk volt (2011., 2012., 2013.) Ercsiben (2011.) Scherfer Olivér festményei a haikuimmal kerültek kiállításra. Csíksomlyón (2011.), a „GYÖKEREINK IRODALMI TÁBOR” egy aktív csapat tagjaként „Csaba-testvér gyermekeiben” ébresztgettem a magyar irodalom szeretetét, illetve alkotó tevékenységüket. Ercsiben (2010-2017-ig) az Eötvös József Irodalmi Klubot vezettem, és mesélő nagyanyóként a gyerekeknek meséltem minden hétfőn a MESEVÁR-ban.” – írja magáról.
Különböző antológiákban, irodalmi folyóiratokban jelentek meg írásai. (Szerelmes Versek, Téli Világ, Csillagvilág, Nap-szilánk, Világ Haiku Fesztivál, Ezer Magyar Haiku, Gondolatok értéke, Hallgató 33 Hangoskönyv,Kortárs Verstár Pro, Irodalmi Rádió Hangoskönyv. Héttorony antológia, Kláris Antológia, Gólyahír 2011, Enigmák, Meridiánok, Magasztos Ihletés, Irodalmi és képzőművészeti Kalendárium, Napút, Kláris, Rímkovácsok, Kaláka, Epreskert…)
Országos pályázatokon elért eredményei: Holnap Magazin (könyvkiadás, 2009); Irodalmi Rádió Verstár pályázatán a Magyar Hazában c. versével Lukács Sándor színművész szavalatát nyerte el; Napút haiku (2011-2020); Poly-Art – Érdi IRKA irodalmi pályázatok (Fődíj, I. hely., különdíj, Arany minősítés, 2011-);
Emelkedett ihletés (III. hely., 2012); Tiszta szavak ereje (VI. hely. 2012); Magyar Haikunap pályázat (I. hely. 2014, 2020); Buddha FM téli haiku (különdíj, 2015); Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője 2016, 2020).
Díjai:
- Érdi IRKA Irodalmi Díj (2012)
- Gyermekekért díj (2014. Ercsi)
- Poly-Art Irodalmi Díj (2016, 2018)
A Szárnyaló Sólymok Haikucsoport vezetője, 2016-tól.
Tv felvétel: Toll, papír, kamera (Érdmost 2020.)
Művei:
Mala gyöngysora (Haikukötet, Magánkiadás, 2008)
„Szabó Aida, akinek keleti mélységű, filozofikus hangnemű lírájában a haikuk nemcsak színekkel telnek meg, hanem még muzsikálnak is, „furulyál a szél”, írja a költő. Bölcs tanításaival önmegismerésre, az élet szépségeinek felfedezésére tanít…
Vihar Judit
2010 augusztusában Pécsett a VILÁG HAIKU FESZTIVÁLon tizenhárom magyar képviselők egyike volt.
Pillangóálmok (Holnap Magazin, 2009)
„Szabó Aida verseivel, egy különösen szenvedélyes, szép és mégis nyugodt világba kalauzol el bennünket. beenged saját érzéseibe és egy kicsit részesei lehetünk az életének. Átérezzük vele a szenvedélyt, a fájdalmat, a vágyakozást és minden olyan emberi érzést, ami bennünk is megtalálható, de sokszor elfolytjuk. Őszintén ír, lelkét kitárva elénk, átadva a szeretetet, szépséget és nyugalmat, amit versei sugároznak…
Bakos József
Tenyeremben égvájt monogram (Poly-Art Kiadó, 2014)
„Versei és prózai írásai már évek óta olvashatók az irodalmi folyóiratokban, antológiákban, számos pályázaton /országoson is!/ lett helyezett, kapott díjakat. Színvonalas műveihez hasonlóan említésre méltó irodalomszervezői tevékenysége: Ercsiben irodalmi klubot hozott létre és azt irányítja, tagja az IRKA vezetőségének, amelyben hozzáértése, ötletei nélkülözhetetlenek. Egyéniségének egy különös színfoltja a japán kultúrához kötődő mély érdeklődése, azon belül a haiku műfaj magyarországi népszerűsítése. Mindezek mellett kiváló előadó: felolvasásaikor érezhető a szerzőtárs iránti tisztelet és annak gondolataival való teljes érzelmi azonosulás.”
Somfai István
SZEMELVÉNY
Válogatás a Mala gyöngysora c. kötetből
Pillanat bukkan
ürességből merevvé –
„mostban” létezés
Élni és halni
nyíló, hulló virágként –
nem kell ennél szebb!
Hiszed, hogy kígyó,
pedig az csak egy kötél
sötét szobában
Rózsaszirom hull
fájdalom fátyolában.
Álomszövő jő
Koppanó eső
nagy tócsává növekszik,
gyermektocsogó
Fénynek szikráját
ezer darabra töri
lélek sikolya
Cseppek cseppenek,
kör alakjuk gyűrűzik –
mandalavirág
Rózsaszín gyertyák,
vadgesztenye virágzás.
Üdv neked tavasz!
Lyukas mogyoró,
már szél kukucskál belé,
földön heverész
Rózsaszirmokon
égből hulló csillagok –
nézd, hómandala!
A 2015-ös év amerikai haikukiadványban megjelent haikuja japán-magyar-angol nyelveken.
Válogatás a Pillangóálmok c. kötetből
A magyar hazában
(válság)
Menjen(!) amerre lát… állásából elbocsátották.
A munkahely hiány, a lehetőség silány
– és az is a barát, barátjának dukál –
mégis napokig, hetekig, hónapokig járt;
vitte hite és reménye,
végül diplomáit szögre függesztette.
Hátizsákja egyre aszottabb,
s mi maradt: könyv és családi fénykép
búsan egymáshoz koccant vánszorgó léptei üteménél.
Körülötte a kivilágított utcákon
a nyomor lehelete hevert.
Esténként bevackolt, mint az űzött állat
egy „lakatlan” kapualjba,
s aludt összekuporodva, didergőn fázva
vagy ahol érte az álmatlan,
párnátlan álom: padon, papírdobozon…
bűzlött – napok óta nem mosdott. –
Már nem kilincselt, nem is evett
– szédelgett,
a szeme előtt színes karikák táncoltak fényesen.
…
De akkor felforrt a vére,
és a düh vörös lángja égette:
ennyire gazdag ez a nép?
hogy nem kell
a pallérozott ész, az ügyes mester-kéz?
– mennyi idő, kitartás, fáradtság, pénz –
és mind, mind veszteség,
mert a magyar hon, mint a magot a szél
elveti,
s fiait elengedi
más országba „hazáját feledni”.
Tört és zúzott volna! De nem tette,
feltüzelt indulatai megfékezéséhez
maradt még lelki ereje
– ehhez igazi férfi kellett! –
Valamiben bízott, bizakodott,
nem tudta: miben, kiben hogyan…
de itt akart felállni újra lépni
és a magyar hazában büszkén élni!
Hiszen anyanyelve s létének gyökere
három színből ered: a piros, a fehér a zöld –
ez a magyar föld.
A huszonegyedik század…
…dobott a messzeségbe,
a betonrengeteg végtelenébe
a pénzvilág és az önzés,
lassan kiszárad minden gyökér…
A természettől távolra szakadtunk,
kezdeni mit sem tudunk:
Élettel… és Halállal.
Talajtalan ténfereg
a huszonegyedik század.
Reggeli varázs
Szeretem:
a bágyadt pirkadat
álmos alakját, megcsillanva
pergő harmat cseppjében,
sejtelmes neszeit az ébredő levélen.
Látszó-játszó színes világot:
a kukorékolással,
kotkodálással,
madártrillázással…
telítve-telített
szivárványszínű napkelte varázsát.
A hársvirág mézédes illatát,
távoli kutyaugatást,
harang sejtelmes giling-galangját,
vonat éteren átszűrődő zakatolását.
Fejem felett a szélcsengő lágy mantráját 1
illanó pillanatok fűszeres kábulatát…
Szél borzolta bokrok sietős leheletét,
jövő-menő fellegeket az ég peremén,
a reggeli varázs suhanó révületét…
A „magam, magamban”
vagyok érzését,
külső ingerektől védett burkát,
meszes csigaházát.
S a fahéjas kávém illatos aromáját…
Énem itt ébred naponta újra,
– erőt merítve a mindenségből –
kiszakadva a napok keringéséből
az életnek reményt és hitet adva.
/Szeretem az ember-létemet!/
1 (Szanszkrit szó) hangok, szótagok vagy szavak sorozata szanszkrit nyelven.
A franciacipőm és a franciatanár
(la petite mort2)
Kavargott örvényként
felgyülemlett érzés,
özönvízként kitörve,
gátakat szakítva
zubogott hömpölyögve,
mindent elsodorva,
mikor berobbant egyszerre,
életembe
a franciacipőm és a franciatanár.
Szerelemben
szerelmesen kacagtam,
kacagtam és kacagtam,
s kacagtam süldőn mindenen,
mint egy kamaszlány, nem férve bőrömbe.
Bódulva,
szerelem italának mákonyával
rohantam
hívó szavakra,
életveszélyesen véve kanyarokat
piros kis négykerekűmmel,
s réveteg révületben töltöttem
más dimenzióban életem.
Magamhoz ölelve az egész világot
franciacipőim vittek a franciatanárhoz,
a tücskökkel teli dombra,
hol csillagok ragyogtak,
fák, virágok illatoztak.
Szerelmünk virágzása,
hervadása tiszavirágéltű volt,
e bohókás csitri csacsogás elszaladt,
a franciatanár ment, a franciacipő maradt.
Életünk fonalai egyszer még
keresztezték egymást –
megtudtam, megtalálta párját.
Szentjánosbogarak gyújtotta világnál,
mikor mézédes este csordogál,
réghangulat illata,
érzése megsimogatva visszaszáll.
Kopottas franciacipőm is néha
lábamra kerül,
s vidám koppanásuk létbe merül.
2 (francia) Kis halál
Válogatás a Tenyerembe égvájt monogram c. kötetből
Egy nyári mosoly
(Szentgyörgyi Erika festményéhez)
Korán volt,
mégis az ablaknál álltál,
rám vártál.
A beömlő pirkadat
körbeölelt,
könnyű selyemruhád rád simult,
karod a magasban,
felröppenő pillangó.
Vörös hajad alatt
nyakad íve, pihés tarkó…
hirtelen megbabonázott.
A függönyt enyhe fuvallat
lebbentette,
nyárfalevelek susogtak –
talán azt hallgattad.
Megfordultál,
karomba kaptalak,
hozzám bújtál…
Régvolt, most is tartalak,
csak csupán az a nyári mosoly
sután-kurtán elszaladt.
Mirha könnye
(parafrázis)
„S tán, nagyon ifjúnak, neki ezt is mondja: „Leányom”,
s hozzá ő hogy „Apám”, így szól, nevet adva a bűnnek.”
(Ovidius: Átváltozások 10. könyv Myrrha Fordította:Devecseri Gábor)
Kert fehér lilioma, fekete lilioma
se élő, se holt és mégis élt, mégis holt.
Fogant varázs; vált sudár fává, ágai s lomb
terebélye fedte szennyes testét, lelkét,
takarta el tejtől duzzadó telt keblét
s átkos érzés, titkon lopott éj gyümölcsét.
Mirha könnye-gyöngye záporként megeredt,
benne fürdött fertőben fogant gyermeke,
s emlékcseppben fázott, didergett gyökere:
Se élő, se holt és mégis élt, mégis holt
volt, mikor apja kezét nyújtotta felé,
kertje karcsú, zsenge liliomának.
Orcáján huncut mosolygödröcskék nyíltak,
pír égette testét, pír égette lelkét,
izzó parázs ébredt katángkék szemében…
hiszen rég kín, vágy férge rágott szívében.
Évről évre, éjről éjre a kísértő
horga tiltott álma fonalát sodorta,
nap tüze edzette, szorosra bogozta
– tövises ágboga sem téphette széjjel –.
Egyszer egy éjjel, s még egy és még egy éjjel…
örvényszájú vágy vörös száját tátotta,
bűnös bűvös fátylát Hold szarvára dobta:
vér vérével, mag a magjában virágzott…
gyertyafénye lobbant, bűnére világlott.
Erre nincs bocsánat, erre nincs irgalom,
erre nincs bocsánat, erre nincs irgalom!
kert fehér lilioma, kert vörös lilioma
se élő, se holt és mégis élt, mégis holt.
Jaj, mit vétett, jaj, a rabolt buja éjek,
mézes csókok, édes bókok… jaj, mit vétett!
tiszta érzést, szűz szemérmét eltiporta,
hattyúfátylát bepiszkolta, bemocskolta.
Erre nincs irgalom, erre nincs bocsánat,
erre nincs irgalom, erre nincs bocsánat!
Kert fehér lilioma, kert törött lilioma
se élő, se holt és mégis élt, mégis holt.
Űzte apja kínja, mély fájdalma, kardja:
futott, vonta öle terhét, kerge álmát…
könny, idő sem mosta-oldta szégyen árját,
élete, halála… s magát nem oldozza
soha, soha nem lesz irgalma… nyugalma!
Kert fehér lilioma, fekete lilioma
se élő, se holt és mégis élt, mégis holt.
Megcsendült a világ
Mikor álomittas arcod vonásait átrajzolta
a reggel lehelete,
s az ereszcsatornán megült a csend,
karod ölelésében feloldódtam,
mint mondatban a gondolat.
Meztelen lelkem
óvó karod burkolta,
s útrakelő lábam alatt
megcsendült a világ.
Most emlékeim foszlányaiból
ötvözlek képpé,
teremtem valóvá szétmálló valót:
fényből, árnyból, színből, hangból,
illatból… és apró mozdulatból.
– Megfognám a szökkenő képet,
szögezném szemem keretébe. –