CSERMELYI SÁNDOR
1834 – 1896

„1834. július 10-én született Érden, Fejérmegyében, hol akkor atyja főtiszt volt Batthyány Fülöp főhercegnél. (A mai Felső utca Zsirkai – Tokics házak között állt a De Rivo család háza.)
Később Vasmegyébe, a Hegyhátra költözvén, iskoláit Szombathelyen végezte szép sikerrel, a
mennyiben mindig az elsők közt foglalt helyet. Képességénél fogva földesura, Battyány herceg,
Bécsbe, főkormányi irodájába alkalmazta. Itt aztán tágasabb tere nyilt az irodalom és művészet tanulmányozására, megismerkedvén több jeles német és magyar iróval. Tagja lett egy irói s művészi társaságnak, melynek soraiban: Frankenburg, Balogh Zoltán, Ágai A., Kertbeny, Izsó Miklós, Zajzoni,
Kecskemety Aurel állott.
Irodalmi müködése 1855-től kezdődék. (rendszeresen jelentek meg költeményei fővárosi lapokban:
Hölgyfutár (1855-64.), Kalauz (1857.), M. Néplap (1857-58.), Bulyovszky Nefelejtse, Családi Kör,
Vahot Imre Napkeletje (1858-62.), Császár Ferencz Divatcsarnoka (1861.), Csokonai Album (1861.).
Császárfürdői Album (1863.), Lisznyay Album (1863.), Vasárnapi Ujság (1863.) és Müller Gyula
Nagy Naptára (1856.); utóbb csak az Arany Szépirodalmi Figyelőjébe, Koszorujába, Tóth Kálmán Fővárosi Lapok-jába (1864-73.) s a Magyarország és Nagyvilágba (1873.)”
Budapesten halt meg, 1896. szeptember 15-én.

(Forrás: Új magyar irodalmi lexikon I. kötet 1994.; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái Bp. 1893.; Pallas Nagylexikon; )

Művei:
Hegyháti dalok (Pest, 1857)

…1856-ban jelentek meg tőle a Hegyháti dalok, melyekből néhányra Simonfy Kálmán zenét irván, sok magyar hölgy szivesen énekli azokat…

(Forrás: Napkelet, 1862 – Vahot Imre)

Lyrai költemények (Bécs, 1858. /Balogh Zoltán adta ki/; Pest, Kilián, 1859)

…Csermelyi Sándortól „Lyrai költemények” czim alatt egy versfüzet jelent meg Sommer Lipót bécsi könyvkiadónál. Átlapozván e füzetet, benne több sikerült művel találkoztunk. Hiányaiból kiemelendőnek találtuk azt, hogy pár reminiscentiára is bukkantunk, s hogy szerző nem forditott a műformára mindenütt
olly figyelmet, minőt a lantos költemények megkivánnak. Ki a lyrai ömlengéseket kedveli, a 120 lapra terjedő, s csinosan kiállitott füzetet megszerezheti egy pftért…

(Forrás: VASÁRNAPI UJSÁG /1858. december 12./)

Csermelyi Sándor ujabb versei (Pest, 1863)

„Csermelyi Sándor ujabb versei. Pest, Ráth Mór bizománya. A diszesen kiállitott kötet ára 1 ft.”

(Forrás: VASÁRNAPI UJSÁG /1863. október 11./)

„Csermelyi Sándor egyike jelesebb lyrai költőinknek az ifjabbak közől, kinek költeményeivel a közönség majd minden szépirodalmi lap hasábjain találkozék.
A Hegyhát hőse, a „Hegyháti dalok” irója.
Csermelyi költeményei ép oly szívből fakadók, mint a tiszta hegyi patak fakadása zöldelő virányon az érzelmek tarka virágai közt. Lyrája eredeti, szabatos és tele érzeménynyel, hű tükre lelkének, mindig a szerelem uralma alatt áll s ép azért oly sikerültek népdalai is, melyekre Simonffy Kálmán jeles zeneköltőnk átalános népszerűségre jutott dalokat szerze.
Csermelyi Sándor ezelőtt alig négy évvel lépett fel a Divatcsarnokban s első verse Szilvér név alatt jelent meg. Császárunk e minden tekintetben jeles férfiu, hosszu levelekben oktatá a fellépő költőt mind arra, mi egy sikerült költeményben szükséges, s e nemes tánácsok, felvilágosítások Csermelyiben termő földre találtanak, s verseiben most is a helyes forma, aestheticus kifejezések, egy-egy költői kép s több efféle csinosság oda utalnak, hogy Császár Ferencz úr vagy befolyással volt költeményeire.
Költeményeiből a figyelmes olvasó rögtön észre veheti, hogy tanulmányul a magyar nemzeti költészet egyik legjelésbét, Petőfit választá; a Hegyháti dalok közt több van, mely e nagy költőnkre emlékeztet, igy példaul az is, mélyre dal van irva: „Felhő uszik az ég alatt” – továbbá a hegyháti nótárius genre képe. Igazi népies elemmel birnak a „Sárgul immár” s több dalok. Az „Öreg Vincze” czimű versre Beöthy László azt mondá, hogy egykönynyen szebbet e nemben nem olvastunk.
Csermelyi számos lyrai költeményeit talán még ez év folytán kiadandja, s bátran állíthatjuk, hogy azokban kivált a hölgyolvasók élvezetes művet nyerendnek, mert bennök a szerelemnek fájdalma, öröme, epedése és bánata boldogságával együtt szép dalokban énekeltetik meg.
A körmendi „Részvét naptárá”t legjobb barátja Conchával ő s főleg ő, szerkesztette, mi irodalmi vállalkozó szellemét s buzgalmát szép szinben tűnteti elő. Különben Csermelyi Sándorból senki se nézné ki a lyrai költőt. Első tekintetre inkább hősköltemények kobzasának, mint szerelem lantosának hinné az ember. Égfelé ineredő haja, erős magas termete, szörnyü komoly arcza és járása inkább kritikust vagy drámairót árulna el benne; hanem ha jól megnézzük, kék szemei körül és bennök ott rejlik az a lyra, a melyet ha akarna se hagyhatna el soha. Hát el akarja hagyni? … Csapa költői szeszély! Van az irókban, kivált mig fiatalok, egy neme a sentimentalismusnak, mi néha oly hangulatba ejti őket, hogy akkor rettenetes furiával rohannának a regények és verseknek, s összetépnék mind egy lábig, nagy megesküdéssel, hogy soha többet nem irnak! … Ez a sajátságos érzelem a költészet titkos fájdalmaihoz tartozik, s kivált Petőfinél gyakorta nyilvánula (mert nem kell ezt a kinos lemondást azon levertséggel összehasonlítani a mi lefőzött vadpoétákat szokott tusírozni); s e lemondó düh önmagában is poésis, s sokan legszebb verseiket, vagy beszélyeiket irák ily állapotban. Ilyen lelki támadásokban Csermelyi is szokott szenvedni. De a költészet nem mostoha fiu, sem hütelen kedves, hogy elhagyja választottjait.
Csermelyi jelenleg hivataloskodik, s ezen igen költészettelen Bécsben lakik. Távol az irodalmi köröktől, honvágyat nem érez-e haza, szerelem, jóbarátok és költői falusi élet által csábítatva? … Alkalmasint …
Bizony maradjon is honában, kit körülmény és sors viszálya nem kényszerít a távozásra.
Nincs kékebb ég, mint a honé, nincs éltetőbb lég, mint a honé, nincs hőebb verőfény, égőbb szerelem, melegebb barátság, mint a honban, a kedves elhagyott hazában!

(Forrás: Magyar irók és művészek ismertetése /Válkai Imre, Bécs 1858./)

SZEMELVÉNY

Válogatás a Hegyháti dalok c. kötetből

Hegyháti dalok
I.

Gyönyörű virágszál ez,
Gyönyörű, mert te adtad,
Hogy földiszítsem vele
Kerek kis kalapomat.
Drágább, becsesebb az nekem
Az Isten tudja minél –
Hej az egész világnak
Tömérdek kincseinél!
Csókot is adj csattanóst,
Szivem gyönyörüsége!
S ezt egy tündérországért
Sem adom majd cserébe.

II.

A körmendi szőlők alatt
Úgy elkurjantom magamat,
Hogy behallik K a t a f á r a,
Katafára a csárdába –
Hejehaj!
Félre vágom a kalapom,
Igy szereti az angyalom;
Illik is ez nagyon nekem,
Ha egy kicsit legénykedem –
Hejehaj!
Kocsmárosné az angyalom,
Nála mindig ingyen iszom;
Savanyú bár a bora, de
Annál édesb a szerelme –
Hejehaj!

III.

A cifraszür mirevaló?
A cifraszür lánytakaró,
Pirosposztós
Lebbenő van rajta,
Tulipányos,
Virágos az alja.
A cifraszür nem is drága,
Harminc forint csak az ára;
Hanem drága
A mit eltakarna –
Akár szőke,
Akár pirosbarna!

IV.

Ne haragudj’ édes anyám,
Ne haragudj’ azért reám,
Hogy oly halvány, bús a fiad,
A te kedves édes fiad.
Hogy most sohasem imádkozom,
Hanem mindig, mindig iszom,
S sok pénzt szórok a cigánynak,
Ha elhuzza a nótámat.
Ne haragudj’ édes anyám,
Ne haragudj’ kérlek reám,
– Nem volnék én ilyen halvány,
Ha nem volna az a kis leány…

Válogatás a Lyrai költemények c. kötetből

Eltünt a nap…

Eltünt a nap, eltakarta
Sötét keblü felhők rajja,
Lekonyul a virág, s a fák
Leveleiket hullatják.

Megered az ég emlője,
Lanyha eső hull belőle,
Hull a fákra, a virágra,
S bimbó, lomb virit nyomába!

Sötét, borult az én lelkem,
Titkos bánat gyötör engem,
Arczomon nincs örörmrózsa,
Lehervasztá a bú róla.

Forró könycsep hull szemembül,
Ah, de szivem nem könxebbül, –
Olyan ez, mint a száraz fa,
Butól, bánattól kiaszva.

Szelid ábránd…

Szelid ábránd, melynek egykor
Karjain pihentem,
Bűvösbájos álmodásba
Andalitva lelkem, –
Oh hogy eltüntél, mint őszi köd,
Mit egy gyenge szél tovaüzött.

Ifjukor, mely perczet, órát
Számitni nem engedsz,
S sziveinkbe annyi édes
Emléket csepegtetsz, –
Merre hullt le vezércsillagod?
Béborult egemen nem ragyog.

Forró, édes szerelem, mely
Megnyitod a mennyet,
S boldogítóvá varázslod
Magát a gyötrelmet, –
Hervadt rózsaszál vagy szivemen,
Csak töviseidet viselem!

Virág és leány

Kertébe a leány elvet virágmagot,
Harmad – negyed napra szépen ki is kel ott.

Minden reggel, este öntözi, ápolja
Ápolja, hogy legyen levele, bimbója.

levelére, bimbóra esik a harmatcsep,
S ím a kis bimbóból mosolygó virág lett.

Örül a virágnak, némán mereng rajta,
Kicsi kis kezével aztán leszakajtja.

Oda tűzi gyenge, szűzies keblére,
A zöld levélkékből is egyet melléje.

Gyönyörködik benne, de nem telik egy nap,
S a virág, a levél egyaránt elhervadnak.

Leveszi kebléről, nem örül már neki,
Levelét, szirmait merengve tépdeli.

merengve tépdeli, s csöndesen susogja:
Virágnak, leánynak csak ilyen a sorsa…

Válogatás az Ujabb versei c. kötetből

Fátyolos eszmék

Csak szép vigasz van mégis abban,
Hogy halni kell mindenkinek,
S a sziv, mely most lángolva lobban,
Nyugodt lesz majd, nyugodt, hideg;
Hogy felfalják apró porondok
A nagyratörő fej urát,
S majd a szegény, miként a boldog,
Hamuvá porlik egyaránt.

– Ködös, borús világ az, melyben
Bolyg, mászik itt a földi lény;
Azért a sok botlás szüntelen –
Magát kiki bölcsnek hivén;
És gyámoltalan emberésszel
Addig tengünk az ég alatt,
Mig lelkünk gőzbe menve széjjel,
A test csupán pornak marad.

A test, a test!… Kár eszményitened
A kedves nőt minduntalan;
Hivod szeráfnak és – oh hidd meg,
Hogy néki is csak nyelve van…
Aztán te is azt nézed nála,
A mi minden gyarlót vakit:
Van-e szép arca, pici lába?…
S nem azt, mi lelkében lakik.

– Oh ember, szenvedélyek rabja,
A lélektant te alkotád;
Hig vér s izzó velővel rajta,
Ki tudni vágy, töri magát;
S mikor a fej immár betelve,
Úgy érzi: szive üresebb…
Nincs oly öröme, búja, melybe
Az együgyüé megreped.

Sötét felhők…

Sötét felhők kebelében
Ugy cikáznak a villámok!
Kacagok e villámokra,
Miktől úgy rettegnek mások.

Én istenem ha szeretsz még,
Sujtsd fejemre a villámot;
S ne bocsásd le a mezőre,
Hogy ott zúzzon fát, virágot.

Miért ölnéd el a szegény fát
Kis madarak keservére?
Miért ne hagynád a virágot
Szelid lányok örömére?

Oh de szánj meg, szánj meg engem,
Engem, a kit senki sem szán:
Csak oly féreg vagyok én is,
Mint bármelyik a föld hátán. – –

Mig szegény vagy…

Mig szegény vagy – olyan jó vagy,
Istenfélő és szelid;
Tennél jót az emberekkel,
Csakhogy kötve kezeid.

És – a kincs, a pénz hatalma
Feloldozván ezeket:
Istent káromolsz, s a koldust
Házadból kikergeted.

– Te kis patak, mely oly lágyan
S szeliden csörgedezesz:
Bizonyára a te tanod,
A te hamis elved ez.

Igaz, hogy most habjaiddal
A gyermek is enyeleg;
De – megnőlvén, kiáradván,
A bivalt is elnyeled.

Simonffy Kálmán zeneszerző munkája (Csermelyi Sándor Hegyháti dalok)