„1950-ben Budapesten születtem egyszerű munkásemberek gyermekeként. 1978-ban a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán kétszakos tanári diplomát szereztem, és több mint három évtizedig gyakoroltam ezt a hivatásomat. Öt gyermek büszke édesanyja vagyok, kiket egyedül neveltem fel. Életem legnagyobb tragédiájaként éltem meg a válásomat. Azóta egyedül, de nem magányosan élek szerető gyermekeim és unokáim körében. 2007-ben nyugdíjba mentem, ekkor kezdődött „írói” munkásságom. Beteljesedhetett az a vágyam, amire sohasem volt időm, hogy papírra vethessem gondolataimat, fájó vagy örömteli érzéseimet.
2013-ban ért az a megtiszteltetés, hogy az Accordia Kiadó által meghirdetett pályázaton bekerülhettem a legjobbak közé, és megjelentették első versemet az ELŐ-HANG című antológiában. Szintén az Accordia Kiadónál a születésnapi, FÉNYBŐL, SZAVAKBÓL SZÖVÉTNEK című gyűjteményes kötetben adták ki néhány versem. 2013-ban egy pályázat keretében ismerkedtem meg az érdi Irodalomkedvelők klubjával, melynek később tagja is lettem. Az IRKA-zsebkönyvekben (EMBERI KAPCSOLATOK, majd SZAVAINK HITELE ) is jelentek meg műveim. 2014-ben az United P. C. Kiadó megjelentette első, jogdíjas mesekönyvemet: ÜLJ ÖLEMBE, MESÉLEK NEKED címmel. Jelenleg második mesekönyvem van nyomdai szakaszban.
Egyszerű embernek tartom magamat. Verseimben és írásaimban is az egyszerű nyelvi kifejezéseket használom szívesen. A sors viharaiban, a megpróbáltatások és a küzdelmek sorában más vágyam sohasem volt, csak az, hogy ne veszítsem el az életbe vetett hitemet, és mindig mindenkor ember tudjak maradni.” – írja magáról.
Alkotásaival a Poly-Art Alapítvány kiadványaiban találkozhattak az olvasók.
Művei:
Ülj ölembe, mesélek neked (united p.c. Verlag, 2014)
SZEMELVÉNY
Válogatás a Poly-Art Alapítvány kiadványaiban megjelent verseiből
Embernek maradni
Szólnék – de nincs kihez,
a szavam elvész a semmiben,
s ha mégis hallja valaki,
nem akarja meghallani.
Lépnék – de nincs hova,
járásom bizonytalan, suta,
s ha elesem, föl senki nem segít,
átlépnek rajtam, rúgnak is.
Kezet fognék – de nincs kivel,
markolom a légüres teret,
s ha mégis érintek valakit,
félelmében elhúzódik.
Nézek én – de nem látok,
csak reménytelen világot,
sötétben vakon botorkálok,
fényt keresek, de nem találom.
Élnék én – de minek,
elveszett minden, mit reméltem,
ma már csak túlélésre játszom,
s egykedvűen nézem a világot.
Legjobb lenne – hallgatni,
nem mozdulni, megállni,
nem érezni, és nem látni,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!
Barátaim a könyvek
Élek én, mint oly sok éve
magányom csendes, lágy ölén,
legjobb barátaim lettek a könyvek,
mikben sohasem csalódtam én.
Ha felcsapom egy-egy könyv fedelét,
s utazni kezdek a betűk tengerén,
messze-messze röpít képzeletem
s élem a mások életét.
Feltárul előttem sok, színes világ,
s ilyenkor boldog vagyok nagyon,
megnyitom lelkem zárt kapuját,
s az érzéseket áradni hagyom.
Sokszor csillog könny szememben,
máskor hangosan kacagok,
feledem saját gondom, bajom,
mert kiről olvasok, nem én vagyok.
Kirekesztem a zajos világot,
a csend, nyugalom szigete vár,
feledem sok-sok kudarcom,
s szívem megnyugvást talál.
Improvizációk József Attila verseire
Ősz, az elmúlás iszonya,
nincs fény, csak szürkeség,
mégis a gomolygó ködben
feldereng egy vöröslő rózsa.
Mosószappan és kékítő,
mint égi felhő-tisztító.
Teknőben ruhák, dagadók,
s mint kísértet, lebeg a vízgőz.
Nyikorgó kosár, padlás homálya,
kihúzott szárítókötelek,
anya mellett síró gyermek:
– Ne a ruhát,
engem emelj a magasba!
Nyár, szikrázó napfény,
alsó rakpart és merengés,
korgó gyomor, éhezés
s a Dunában lustán
elúszó dinnyehéj.
Szanatórium, beteg költő
– ősi lovagvár –
benne a remény, Flóra,
a várúrnő.
Hiányérzet
Ha volt iskolám mellett elsétálok,
és kíváncsian benézek az ablakon,
tudom, már nem vár se tábla, se kréta,
se boldog, zsivajgó gyermekcsoport.
Hiányzik öreg, megszokott asztalom
s kényelmes székem, melyen annyiszor
olvastam fel történeteket, s rám
csodálkozó gyermekszemek figyeltek.
Már nem mondhatom el senkinek,
ki volt egykor Arany vagy Jókai,
és nem bombázhatnak sok-sok kérdéssel,
mert én már megszűntem tanítani.
Nem vihetek senkit „Irodalomországba”,
nem boncolgathatok szép verseket,
nem beszélhetem meg: kinek mi a lényeg,
s nem gyógyíthatok fájó sebeket.
Fáj ez az érzés, mit megszokni nem lehet,
a hiányérzetet mégis le kell küzdenem,
meg kell tanulnom együtt élni vele,
nem marcangolhatja örökre szívemet.
Magamba kell fojtanom a szeretetet,
mit átadni tanítványoknak már nem lehet,
már nem faraghatok értékes embereket,
„szobrászkésem” a sarokba hajítva pihen.
Mégis, ha volt iskolám mellett elsétálok,
nem az elmúlásra, hulló levélre gondolok,
napfényt, virágba borult fákat látok,
és mint a természet, ilyenkor megújulok.
Egy kéz a sötétből
Tavasz volt. A nap aranysugarai vidáman melengették a földet. Nyíltak a virágok, a fák új lombkoronáját langy szellő ringatta. A madarak boldogan csiviteltek, párt kerestek. Tarka pillangók táncoltak, méhecskék döngtek, s úgy folytatták, olyan szorgalommal a munkájukat, mintha abba se hagyták volna, mintha nem lett volna közben ősz és tél. Az utcák is megteltek zsibongó élettel. Az emberek kitárták házaik ablakát, kiskertjeiket rendezgették, az aszszonyok a kapukban pletykálkodtak, és a gyerekek is csapatosan tódultak a szabadba. Én elsős kisdiákként az iskola padját koptattam. Nyitott szívvel, bizalommal tekintettem a világba: mindennek tudtam örülni, mindent és mindenkit szerettem, gyermeki vakmerőségem nem ismert határt, félelem nélkül éltem.
Legnagyobb örömömet az okozta, ha nagyszüleimet látogattuk meg. Imádtam, ahogy nagymamám
puhán, melegen magához ölelt, nagyapám szájában a mindig lógó pipát, szája szegletében a huncut mosolyt és az elmaradhatatlan barackot a fejemen.
Ebben az időben a dolog úgy állt, hogy nagyszüleim vigyáztak húgomra. Szüleim pedig úgy viszonozták e kedvességet, hogy minden házimunkából kivették részüket. Anyám takarított, mosott, apám nagyapámnak segédkezett a kerti munkában. Én pedig – mivel nagyapám állatokat is tartott – közöttük töltöttem az időmet, velük játszadoztam.
Ezen a délutánon is mindenki serényen tevékenykedett. Apám és nagyapám a kertben az elszáradt, vén diófát vágta ki. Gyors szárnyon repült az idő, észre sem vettük, hogy bealkonyodott, és szép csendesen,
észrevétlenül ránk terítette sötét köpenyét az este.
– Menni kellene – figyelmeztette anyám apámat –, a gyerekeknek már ágyban lenne a helyük!
– Mindjárt – mondta édesapám –, mindjárt készen vagyunk!
Mire elindultunk, bizony már késő este volt. Anyám apámat korholta.
– Holnap iskola, a gyerek nem fogja tudni kipihenni magát! Várhatott volna még egy kicsit az
a fa!
Apám nem szólt semmit, mélyen hallgatott, tudta, hogy igaza van. (Most, hogy visszaemlékezem,
anyám nagyon következetesen nevelt bennünket. Mindennek megvolt a maga ideje: tanulás, játék, fekvés). Majd egy kis idő elteltével csak annyit mondott:
– A jövő héten még az ásást, veteményezést is be kell fejezni.
Hazáig az út nem volt hosszú. Természetesen gyalog baktattunk. Mehettünk volna végig az
országút mentén, ahol a lámpák megvilágították az utat, de mi, hogy hamarabb hazaérjünk,
lerövidítettük.
Egy szűk ösvény vezetett a domboldalon keresztül, amit sűrűn benőttek a mindenféle tüskés,
tövises bokrok, de leginkább a szúrós, csípős csalán. Csak libasorban haladhattunk.
Anyám ment elöl, én középen, utoljára apám karján húgommal, aki vállára hajtva a fejét, hüvelykujját
cumizva már mélyen aludt. Szüleim halkan beszélgettek, tervezték a holnapi napot.
A hangjuk lágyan zsongott körülöttem, mint édes altató zene, szavaik már rég elvesztették
jelentésüket, félálomban lépegettem közöttük.
Egyszer csak édesanyám hatalmasat sikított, hátraugrott, mint akit kígyó mart meg. Mivel meglökött, elvesztettem egyensúlyomat, beestem a szúró, félelmetes bokrok közé, és elnyelt a sötétség. Egy pillanat alatt észhez tértem, én is visítani kezdtem, azt sem tudva, hogy hol vagyok. Húgom szeme is felpattant, nagy méltatlankodva ő is olyan bömbölésbe kezdett, hogy zengett az egész környék. Szegény apám hallva ezt a többszólamú kórust, azt sem tudta, hogy mit csináljon: anyámat faggassa a történtekről, aki egész testében remegett, vagy engem kaparjon össze, mentsen ki a bokrok és tüskék közül, vagy húgomat nyugtatgassa. Végül összeszedte magát, és ránk kiáltott:
– Csend legyen! Befognátok már végre a szátokat! Mi történt?
Ez hatásos volt, nagy nehezen lecsillapodtunk. Húgomat anyám kezébe adta, majd értem nyúlt, felemelt, és anyám mellé állított. Én a félelemtől remegve csimpaszkodtam, kapaszkodtam anyám lábába, úgy öleltem körül, mint fa ágát a felfutott borostyán. Hiszem, hogy akkor és ott lefejteni sem lehetett volna róla.
A beállt csöndben valami nyöszörgés és kotorászás hallatszott. Elképzelésünk se volt, hogy mi lehet az. Apám lehajolt, belekémlelt a sötétségbe. Gondolkozott, mit is tegyen.
– Lehet, hogy valami kis vadállat tévedt le a hegyekből, az is lehet, hogy veszett – mondta.
– És mi lesz, ha belém mar?
A nyöszörgés, kaparászás azonban nem szűnt meg, sőt mintha még erősebben hallatszott volna. Apám nem tudta eldönteni, mit tegyen. Végül kíváncsisága legyőzte félelmét. Mély levegőt vett, és kezét előrenyújtva belekotort a feketeségbe. Egy kis ideig matatott, és mint egy csomagot, emelte fel öreg szomszédunkat, Bence bácsit. A kisöreg, mint minden délután, a közeli vendéglőben öblögette le torkáról a munka porát, de ma egy kicsivel többet ivott a kelleténél. Ő is utat rövidített. Tántorogva, dülöngélve közelítette meg az ösvényt, amely most még szűkebbnek bizonyult. Feje is nehéz volt, húzta, vonzotta a föld magához. Aztán egy rossz lépés, egy megtántorodás, és máris eltűnt a sűrűben. Próbálta magát az ágacskákba kapaszkodva felhúzni, igyekezett talpra állni, de minden erőfeszítése hiábavaló volt, lábai nem akarták megtartani, újra és újra fenékre tottyant, és csak egyre kimerültebb lett. Végül feladta a próbálkozást, és várta a jó szerencsét, hátha valaki majd arra jár, felsegíti és hazatámogatja.
Sokáig várt, talán el is aludt közben, mikor halk beszélgetésre lett figyelmes. Szólni akart, de hang nem jött ki a torkán, csak nyöszörgött, nyelve csak forgott kiszáradt szájában. Nem volt más választása, mint kinyúlni, és megfogni az arra haladó lábat.
Nos, ez a láb az édesanyám lába volt.
Ma már – ha eszembe jut ez a tavaszi történet – jókat kuncogok rajta, de akkor…Sokáig voltak lidérces álmaim, ekkor vésődött tudatomba a félelem szó jelentése. Még fényes nappal sem mertem közlekedni az ösvényen, attól rettegtem, hogy kinyúl egy láthatatlan kéz, és megmarkolja a lábamat.