„Budapesten született 1904. január 13-án egy hatgyermekes nagypolgári calád legkisebb fiaként. 2003. november 22-én a 100. születésnapja előtt hét héttel szólította magához a Teremtő. Méltósággal élt,
és méltósággal halt meg. Középiskolai éveit a budapesti Piarista Főgimnáziumban töltötte, egyetemi tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Egyetem orvosi karán végezte és fejezte be 1928-ban.
Az Országos Onkológiai Intézetben dolgozott adjunktusként, majd 1949-től mint osztályvezető főorvos és gy időben igazgatóhelyettes. Nyugdíjasként tért vissza kedvenc időtöltéséhez, a verseléshez, amely végigkísérte életét egész ifjú éveitől kezdve.
A késői versek tükrözik aggódását a HAZÁÉRT, az EMBEREKÉRT, a CSALÁDÉRT, az EMBERISÉGÉRT, de mindig ott van a jövőbe vetett rendítheteten hite. Ezt a hitét soha, még a legkomorabb, legvészteljesebb időkben sem vesztette el.”
(Forrás: Orvosi Hetilap, 132. évf. 19. sz. 1991.)
Művei:
In memoriam Nagymarosi gesztenyés (Érd, 2013)
„Édesapám lírai érzékével már kora gyermekkoromban találkoztam, mikor esténként, ha ideje engedte, egy általa kitalált meseregénnyel altatott el. A gyakori családi eseményekre készült versek után egyre komolyabb témákat, emlékeket örökített meg. Egy csokornyi „marosi” verse került hozzám, amelyek
hazája, családja iránt érzett mérhetetlen szeretetét, jövőbe vetett hitét, állandó optimizmusát tükrözik.”
Kissné Lehoczky Gyöngyi
SZEMELVÉNY
Válogatás az In memoriam Nagymarosi gesztenyés c. kötetből
A ma
A történelem a vajúdást lezárta,
Odaát romokban hős Visegrád vára…
Itt nincsen megállás, az élet halad,
Ma újra élet zeng az ősi fák alatt…
A gesztenyésben cseng a kacagás…
Uralja a tájat az új büszke ház…
A fiam alkotta… Őrá büszke vagyok!
Alkosson még sokszor szépet és nagyot.
És adja tovább majd, ha felnő az utód…
Ki legyen különb, mint apja, nagyapja volt…
Lent mélyben, a völgyben az ősfolyó nyugodt
Hullámain néhány hajócska ballagott,
Ős gesztenyefák sötét lombja alatt
Öreg lábam az új házba felfelé haladt…
A lépcsőn felmentem, a teraszon megálltam,
S a leírhatatlan szép tájat csodáltam…
Nagymaros, 1979.
Válogatás a Poly-Art kiadványokban megjelent verseiből
Ars Poétikám
E törvénykönyvem szent és nagyon igaz
Erre építek, mert mindig ugyanaz.
Nem változik velem, a gondban jól vezet,
Örül annak, ami jó, segít ha feledni kell.
E két erő lelkemhez rögződött, el nem engedi…
S a problémák megoldását könnyűvé teszi.
Az egyik az emlékezet, ez visszahozza ami jó, és szép,
A másik a felejtés, mely törli azt ami rossz volt, vagy szemét.
Te is erre ügyelj! De jól neveld agyad,
Nehogy azt feledje, mit menteni akarsz,
És az emlékezet könyvébe ne azt véssed,
Ami csalfa, rossz vagy ostoba enyészet…
Ha így élsz, nyugodtabb lesz a nappal, és az éjjel…
S nem fogsz törődni sok ostoba beszéddel.
Helyed az életben könnyen megtalálod,
S körötted boldoggá teszed a világot…
Bp. 1992. jan. 13.
Égtek a gyertyák… 1956!
Ötvenhat volt és halottak napja,
A Nemzet ifjú Hőseit siratta,
Holtak feküdtek az úton szerteszét,
Szívüket aljas gonoszság tépte szét…
Még ifjak voltak, szinte gyermekek,
De tudták azt, hogy van Hazaszeretet…
Tudták, aki hazáért életet áldozott,
Mindennél többet, szentebbet adott…
Annak már nem szolgaság az álma,
De példakép lesz hosszú századokra…
Nevét egész Ország a szívébe zárja,
Mert dicsőséget hozott a hazára…
De a szabadság öröm könnyei között,
A bosszú kegyetlen öldöklése jött…
Mert a belső ellenség aljas volt és gonosz,
S az országba idegen hadakat hozott…
És együtt irtották azt aki magyar…
S mint ilyen, ősi Hazájában, itt élni akar…
Bénult volt és tétlen a nagyvilág…
Magára hagyta újra a haldokló Hazát…
A körút romos, gyászos, élettelen,
A szívekben egekig tőr az iszonyat…, a fájdalom…
Talán utolsó gyertyáját minden magyar
Ablakába teszi… mert gyászolni akar…
De a csillagfények már benn a szívekben égnek…
S az ifjú hősöknek örök emléket emelnek…
Ötvenhat volt és halottak napja…
Holtak feküdtek az úton szerteszéjjel…
S a körúton az emlékeztető égő gyertyasor
Kígyózva kúszott a távol messzeségben…
Budapest, József Körút, 1956. november
Hol vagy, Krisztus…
Két évezred viharzott át feletted,
De itt a földön Téged el sose feledtek.
Embert ígértél, aki tiszta lesz… és igaz…
De húsz évszázad után sem érkezett meg az.
Megszüntettél fájdalmat, kínos könnyeket,
S lelket silányító, nyomasztó terheket…
Magadból adtad mindazt, ami benned élt,
S nem kértél senkitől semmit ezért…
Jövőt festettél, mely igaz emberi világ,
Amely eggyé fon álmot, messze látomást,
Ahol örülni tud, aki régen csak könnyezett.
Életed alapja az önzetlen szeretet.
S ma! Nagy idők hosszú távlata után,
Itt állunk félve, meztelen, sután…
A sok szólam a tettekig fel nem ér…
S a földön patakban folyik a vér…
Hol vagy ma, Krisztus?! Az igehirdető!
Mikor évente az éhezés milliókat megöl…
Hol van a hang, mely igaz jövőt mutat?
Életerőt ad, és jelzi a járható utat…?
Ötmilliárd ember ma válaszért kiált!
Dönteni kell! Életet kapnak-e vagy iszonyú halált…!
Kert marad-e a föld, hol az élet tör elő,
Vagy pusztít mindent az embertelen erő…!
Budapest, 1988. május 6.