Zichyfalván született 1901. szeptember 22-én. 1906-tól Szabadkán élt, ide járt gimnáziumba, majd
1915-ben került családjával Pécsre. Itt érettségizett le. Pécsett indult írói, szerkesztői pályája: 1919-ben a Diák,1920-ban a Krónika című lapot szerkesztette. 1921-ben visszatért Újvidékre, és 12 évig itt is maradt (1933-ig). 1933-ban Érdligetre költözött, ahol folytatta írói tevékenységét. Megindította a Láthatár című folyóiratot 1933-ban, ő szerkesztette megszűnéséig, 1944 őszéig. 1945-től szerb, horvát, szlovén regényeket fordított. Még ebben az évben az Új Dunántúl felelős szerkesztője lett. 1946-tól a Magyar-Jugoszláv Társaság ügyvezető titkára. 1950-ben koholt vádak alapján 15 évre ítélték, de 1955-ben rehabilitálták.
1922-ben indította el az első jugoszláviai-magyar irodalmi lapot, Út címmel, de később fontos szerepe volt a Vajdasági Írás (1928-1929), a Reggeli Újság, a Kalangya (1933) lapok megjelenésében is. Irodalomszervező tevékenységének fontos állomása a Kéve (1928) című első vajdasági magyar költői antológia szerkesztése. Költészetének első korszakát az expresszionizmus jellemzi, ezzel hagyományt teremtett a vajdasági magyar lírában. Az 1930-as évek közepétől formakincse hagyományos lett.
- március 23-án halt meg Érden.
Díjai:
- József Attila-díj (1965)
- Jugoszláv PEN Club (1969)
- Nemzetközi műfordítói életműdíj (1977)
Forrás: Új Magyar Irodalmi Lexikon 1994; Ki kicsoda a magyar irodalomban?
Művei:
Versek (Pécs,1920)
Mese az Orgonakirályfiról és egyéb mesék (1920)
Utak (versek 1922)
Megyünk (versek 1923)
Fundamentum (versek 1924)
Esztendők ütőerén (versek 1924)
Mindent legyűrő fiatalság (versek, 1931)
Tűzharang (versek, 1933)
Életív (versek, 1936)
Sötét idők árnyékában (versek, 1939)
Buzgó kiáltás (válogatott versek, 1957)
Piros pünkösd Pécsett (elbeszélő költemény 1959)
Előretolt állásban (versek, 1966)
A szentendrei rebellis (Jakov Ignjatović életrajza, 1969)
Ellentmondás a halálnak (versek, 1971)
Csillagpor. Jugoszláv lírai antológia (1971)
„Mert vén Szabadka áldalak…”(emlékezések 1971)
Poezija (válogatott versek, 1975)
Az idő mérlegén (versek, 1977)
Bizonyságul (versek, 1983)
Egy égbolt alatt (Érd, 2001)
SZEMELVÉNY
Az örök lázadás verse
Szavakba görnyesztem a gondolatom futását:
Új napot dobtam az égre, örök lázadásom, szerelmemet.
Most kettőnk útjai csomózzák a földet,
és kettőnk vágyai loholnak az Űrbe!
Sikoltom:
Szerelemi
És két karom a bolygókig kipattan.
Szerelem! Kettőnk egymáshoz zendülése,
mely túl a szavak csapkodásán tettet kalapál
[a vérünk iramában,
a lázadásunk, mely egy cél felé dönti az utainkat!
Kiáltásunkat felzendítjük a vattás, vaksi éjszakákba
s az egymást vállazó, megálljba torpant filiszter házak közé:
Mi ketten!
s a lázadásunk!
Az eggyékapcsoló kenyértelenség
Kenyértelenek tengerének dagálya jajgat,
arcukon sárga virágba bomlott az éhség,
lábuk nyomán tavakba gyűlik a felhők bánata,
mert mély és nehéz a lépés, amit tesznek,
ki látja őket, hiszen millió a számuk,
száradt fa lombján
ki látná meg az élet esdeklő levelet?
A technika korában élünk,
rádiószikrák égnek az agyunk mélyén,
átröpülnek rajtunk
mint az emberi közösség hites üzenései.
Nagyjaink száján mindennap egyszer kivirágzik a béke
csak a költségvetésekben érlelődnek a fegyverek
és sötét éjszakáink mélyén rémit az eljövendő tömeghalál.
Nemcsak zümmögő motorokból,
a milliók testéből is kiröppen a szikra,
korgó gyomrok riasztó SOS jele pattog,
tiprottan és fagyottan megnézzük olykor egymást
és érezzük, hogy vérünk forró keringése,
minden órában körüllükteti a Földet.
Igen, új nagy közösség rádiószikrái rohannak,
átcsapnak a levegőben meghúzott határokon,
időn és téren át az embert kiáltják,
hidakat ívelnek közénk
Dózsától Robespierreig, Barbussetől Majakovszkiig érnek
Petőfitől Tollerig,
Kínától marokkóig,
nincs halál és nincs határ, mert bennünk az élet.
Minden éhes ember a vevőállomás,
kinek agyában forró virágot nyit a hit,
és minden ember lázas leadó
és eggyékapcsolódik, minden érzés.
A Föld csak rohan, és üstökén
erdők lobognak rémülten az égnek,
karok zászlója int: hahó, hová?
komisz tudósok fejében
gáztámadások és bacilusháborúk embriója nő,
vegyészek megerőszakolják a tudományt
tengerek vállán ágyuk borzalmas nyaka nyúlik,
békés búzaföldek háta összeborzong,
ahogy a lövészárkok mély sebe felsajog álmaikban.
Földből a föld, csatakos tömegember,
szemét a föllegekbe rejti,
felelni nem tud,
de millió testét eggyékapcsolja az éhség,
áldott és bíztató,
örök korbácsoló,
viharban intő, biztató parti lámpás
és már tör elő az ének a föld alól,
ki énekel? ki bízik?
a föld dalol, vagy milliók üzennek?
ki sokasodik? ki terjed?
ki itt a ma,
és ki a holnap?
Egyek vagyunk mindannyian, mi
és miénk
a kenyértelenség.