Debrecenben született 1954. április 8-án.
A Csuka Zoltán Városi könyvtár munkatársa volt, 2012-től nyugdíjas.
Tanulmányai: Tanítóképző Főiskola (népművelő-könyvtáros szak) Debrecen, 1979; Tanárképző Főiskola (népművelés szak) Eger, 1981.
Versei, gyermekversei és novellái az 1970-es évek közepétől rendszeresen megjelennek irodalmi folyóiratokban, heti- és napilapokban. Tucatnyi antológiában szerepelnek művei.
Szerkesztői tevékenysége: Múlt és jövő között. Kilencven éve született Csuka Zoltán. Írások, versek. (szerk.) Érd, 1991; 1994-2005 Érdi Újság – külső munkatársa; 1993-1994 Érdi Fórum című időszaki kiadvány – szerkesztője; 2007-2011 Duna-part Irodalmi, kulturális és társadalmi folyóirat – munkatársa.
Közéleti tevékenysége: Érd Városi Önkormányzat külső bizottsági tagja (kulturális, egészségügyi) 1994-2006.
Díjai:
- Miniszteri Dicséret 1989
- A Népművelésért díj 1993
- Csuka Zoltán-díj 2012 (Érd)
Művei:
Máglyák a tejúton (versek) (Érd, 2001)
Tündér Szelina (mesekönyv, Tóth Anita rajzaival) (Budapest, 2014)
Szépvölgye varázslatosan szép vidék lankás dombokkal, gyönyörű zöld erdővel, s egy patakkal, amely a Tündértóba ömlik. Nem csoda, ha valamennyi állat – picikék és nagyok, tollasak és bundások, fák s vizek lakói – szeretnek itt élni. Egy nap azonban az idillnek vége szakad, mert hívatlanul beköltözik hozzájuk egy rosszindulatú kis manó, egy kobold, akinek van elég varázsereje ahhoz, hogy merő ádázságból megkeserítse az életüket. Épp a rosszcsont által megidézett vihar tépázza Szépvölgyét, amikor megérkezik
a Tündér-tanoda friss diplomása, Szelina, aki új otthonául szemelte ki a kies völgyet.
Szelina a vad esőt látva egyből tudja, hogy egy kobold végzi áldatlan tevékenységét a környéken, de ez csak még inkább biztossá teszi abban, hogy maradni akar. Az erdei állatok, amikor megtudják, hogy egy igazi tündér költözött köreikbe, duplán is megörülnek: egyrészt már rég vágytak egy tündér-lakótársra, másrészt végre mágikus segítséget kapnak a rossz manó kiűzéséhez…Az összesen húsz mese füzéréből összeálló történetet Tóth Anita bájos színes rajzai illusztrálják.
SZEMELVÉNY
Válogatás a Máglyák a tejúton c. kötetből.
Veled elvérzik
Nyújtózkodnak az árnyak,
veszélyek védnek,
s az érvek egyre sorakoznak
az egyszer-volt-hol-nem-volt komédiához.
Elődök Hold-súlyos szitkai
benned vallatják a méltatlan időt.
Kezedbe férkőzik fegyver s virág.
Lobogsz, kihúnysz,
ám újra megmérkőzik veled remegés,
hisz tudod:
veled elvérzik minden öröm,
szemedről ha lepereg a fény.
S mert születni emberfia-lánynak
megadatott véletlen gyanánt, vigyázz:
virágzó körtefa ha lennél,
már csak virágzó körtefa lehetsz – – –
Attila-arcú
Hajnalonként friss levegőd
– Bennem te: tündöklő nevetés
Éjjel burjánzó temetőd
– Testvér az álom tenyerén
Voltam Szinvánál szeretőd
(Izzik csended a szememen
Attila-arcú szerelem)
Újabb versek
Utazás
ezt a nyírfasort magammal vinném
hogy beszórja magját az áldott homokba
mert a városi parkban elvérzik a bóknélküli szerelem
hazárdjáték a túlélésért
eddig összesen három kórház
hat percenként egy temető
koszosan cifrálkodik a lélek
van bánnivalója
söprik a főteret
az újkori utcaszínház maradékát
a tiltakozás hókuszpókusza elenyészett
messze távol Habakuk útján bombavájt kráter
Joe hazárdjátékossá vedlett
a testvéri népek másokkal barátkoznak
vagy inkább senkivel
sötétedik
a zászló színe kivehetetlen
a templomtornyok sokáig elkísérnek
kóbor kutya őgyeleg, némelyik a kapuban
csak bámulok
nem tudom, mit szeretnék látni
piszkos az ablak, veszett ügy ez
lehúzom – érzem a föld illatát meg a pocsolyákét
emitt a szobába is belátni a pókháló-függönyön
a bemondó arcán pirulás helyett pirosító
kéretlen látnokok sejdítik a beláthatatlan holnaputánt
de csak a sűrű erdőt látni
most is feketéllik az alkonyatban
remeg a levegő – a levelek fonákján elakad
sebesült madár zuhan
macska cikázik lefelé
ez a vonatjegy menlevél az élet-legendához
az öregek már a másik világban,
nem jön hozzájuk hívatlan látogatóként a mindennapi fájdalom
ugyan vajon hány Magyarország létezik
füstfelleg száll
de hiszen nyár van
avar pernyéje szökik szemembe, bár így se látok tisztán
mily korban élek én e földön
hiszen már a hallgatásunk sem ugyanaz
az álnokság pókháló-szövedéke
helyben-futásos győzelem
emlékmű a falu szélén
a sötétben kivehetetlen:
nagyapám lőtt sebei avagy a testvériség mementója
voltak itt álmok
ámítások sorstársak tettestársak
csak az Isten tűnt egyre távolibbnak
siralom Mária siralom Mária siralom Mária
akár ámulatba is ejthetnének az esti fények
én csak a hullócsillagot látom
egyre összébb húzódzkodnak a házak
akárcsak fél évszázaddal ezelőtt
kortünet ez
vagy csupán birkózás a valósággal
toronyház mellett töpörödik isten otthona
elültek a madarak is, a lepkék, sáskák, légi vadászok
a Föld túloldalán fegyverek szüretelnek
emitt a fenyvesek s a tenger siratása
Csaba királyfi titkon, mindörökké
költői képek, metaforák
Isten véletek
leszállt az est villanyfény vakít
s fakít – mint ez a közbülső állomás
visz a vonat
és én nem megyek utánad
ülök itt szótlan, tétlen
jelenné semmisülnek a valaha-volt világos percek
a derű, a bánat folyton kevesebb
miközben sorsom egyre fakul-vakul
nem látok már a szomszéd asztalig sem
talán a félhomály teszi
fogyatkozik az érzékelt világ
itt bennem is, meg túl az ablakon
huzat van, szűköl valaki intőn,
igen, a Kárpát-medence szélcsatornái
visszhangozzák a tengerentúli sóhajokat
barbár balladák a pompázó nyárban
csak út van és nincs megérkezés
sugárutak
sikátorok
Tabló
Nagyanyám, akitől elkobozták a holnapot,
kékülő körömmel, darócruhában
igyekszik tömött szatyrával övéihez.
Megüli karját, szemét az őshonos bánat.
Nagyapám a sötétülő égbolt csillag-tüskéi alatt
nekidőlne már a semminek is,
csak tartaná a hátát valami.
Háttérben a fiumei kikötő.
Erzsók néném a temetőkert egyik halmán
térdepel a hóban,
csokoládét ás a földbe.
Játékmackó virraszt fölötte ma éjjel.
Édesanyám szájában a fájdalom
pisszenni sem mer, nehogy
fölébressze a jajdulást, nehogy.
Szemében elárvult öröm várakozik.