(Nyírpazony, 1932. február 6. – Budapest, 2008. február 10.) magyar író, szociográfus.
1951-ben szakérettségit tett. 1951-1955 között az ELTE BTK orosz szakán tanult. 1944-1948 között napszámosként dolgozott. 1949-1950 között a Magyar Ifjúsági Népi Szövetség sziráki járási, majd salgótarjáni városi titkára volt. 1950-ben, valamint 1955-1956 között a Ganz Hajógyárban betanított vasszerkezeti lakatosként dolgozott. 1955-ben nacionalizmusért az ország összes egyeteméről kizárták. 1956-ban a Somogyi Néplap munkatársa, a forradalom idején főszerkesztő, a Somogy megyei Forradalom Nemzeti Tanácsának tagja volt. 1957-1962 között bebörtönözték. 1962-ben a hatvan-nagygombosi Állami Gazdaságban napszámosként dolgozott. 1963-1964 között ismét a hajógyárban dolgozott. 1964-1966 között a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatócsoportjának munkatársa volt. 1967-1976 között az Agrárgazdasági Kutató Intézet szociológusa volt. 1976-tól az Országos Széchényi Könyvtár tudományos főmunkatársa volt. 1989-ben megalapította a Hunnia Kiadót, a Hunnia Füzetek (később a Hunnia) című folyóiratot, melynek 1992-től főszerkesztője volt. 1990-ben az Agrárszövetség országgyűlési képviselőjelöltje volt. 1993-1994 között a Magyar Egyeztető Testület elnökségi tagja, majd megbízott ügyvezető elnöke volt. 1993-1996 között az 56-os Szövetség alelnöke valamint Somogy megye elnöke volt. Alapító tagja volt a Széchenyi Társaságnak és a Nemzeti Társaskörnek. Örökös tagja a Százak Tanácsának. A POFOSZ belpolitikai alelnöke volt.
1978-tól haláláig Érden lakott.
A 70-es 80-as években számtalan riportja, cikke jelent meg az Élet és Irodalomban, Magyar Nemzetben, Új Tükörben. Többször szerepelt az évente megjelenő Írószemmel c. antologiában.
Forrás: Ki kicsoda a magyar irodalomban?, Poly-Art Pódium
Művei:
A hegy alatt (Magvető Kiadó, Bp., 1968)
„Kunszabó Ferenc ezerkilencszáz harminckettőben született a Nyíregyháza környéki tanyavilágban. Apja uradalmi cseléd volt, de már mint állami gazdasági alkalmazott halt meg ezerkilencszáznegyvennyolcban.
Tizenöt éves korában édesapja biztatására kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Tizenhét éves korában Pestre utazott, és a Ganz Hajógyárban kitanulta a lakatosszakmát. Ezerkilencszázötvenben innen jelentkezett szakérettségire. Írónak készült, humánszakra került.
Az egyetem után újságíróskodott Székesfehérvárott és Kaposváron, tanított Vácott és Sátoraljaújhelyen. Majd fordított az Országos Pedagógiai Könyvtárnak és az Európa Kiadónak. Később felméréseket végzett az MTA Szociológiai Kutató Csoportjának. Az elmúlt években több értékes szociográfiai tanulmányt, riportot és cikket publikált. Sok mindennel próbálkozott, sok helyen dolgozott, sok helyen élt, és egy idő múlva keresni kezdte e hazában szűkebb pátriáját.
Helyileg nem találta meg, de gyermekkora társadalmi rétegét – felemelkedésében és elesettségében – újralelte. Így született ez a kis könyv.
E történet elbeszélője, egy újságíró, riportra indul. Lapja érdekes anyagot vár tőle, “valami originál tanyasit”. Megérkezik a kiválasztott mátraalji faluba, ahol a tangazdaság irodájából éles szóváltás hallatszik. A szavakból “kihallja” a riporter, hogy egy fiatal agronómusról van szó, aki “lefeküdt egy beosztottjával, gyereket csinált neki, aztán cserbenhagyta”. A terhes lánynak felmondtak, mert úgyis “lejárt a szerződése”. Mi rejlik e mögött? Valóban csak erről van szó? Ki a lány, és ki a fiú? Megvan a riportanyag, a történet elbeszélője oknyomozó körútra indul. Túl a patakon, a hegy alatt, egy régi uradalom cselédházaiban társadalmi létünk megdöbbentő “fehér foltját” fedezi fel a szerző. Szövevényes “rezervátum” ez a hegy alatti világ: “originál” elmaradottság, tele a múlt visszajáró kísérteteivel, ma is zabolázhatatlan ösztönökkel, tudatlansággal, az évszázados szegénység anakronisztikusan továbbélő, konok bölcsességeivel.
Miért élnek így a hegyalattiak? Van-e sorsuknak társadalmi értelmű feloldása?”
Parázson pirítani (Magvető Könyvkiadó, 1970)
„A falvak és tanyák, iparvidékek és gyárak életéből kapunk ízelítőt a kötet szociográfiáit, riportjait olvasva. Miként hurcolja az átalakult élet még mindig a múlt beidegzéseit, s milyen újabb ellentmondásokat szül a kibontakozó mai életforma? – ez izgatja-foglalkoztatja a szerzőt. Többek között ilyen kérdéseket vizsgál: mi az ára falun – pénzben és emberi erőfeszítésében – egy fiatal pár kiházasításának? – mit kezdhetnek falun a lányok nehezen megszerzett érettségi bizonyítványukkal? – miért előnyösebb a Szekszárdon bevezetett új bérezési forma? – milyen új problémákat vet fel háztáji gazdálkodás a nők, az asszonyok életében? – miért nem találja meg helyét a fiatal agronómus apja szövetkezetében?
Nemcsak elgondolkoztató és hasznos, de élvezetes olvasmány is Kunszabó könyve. Az élményekre, tapasztalatokra épülő tényeket, jelenségeket és összefüggéseket tudatosan megkomponálva, az élőbeszéd elevenségével és szenvedélyével tárja a elénk a szerző.”
Sárköz (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1972)
„Parasztból lett munkáskáder – írták lapomra azokban a jellegzetes években, s én erre nagyon büszke voltam, bár mindig éreztem, hogy van valami pontatlanság a megállapításban.
Nagyon lassan jöttem rá, hogy dupla a hiba. Mindjárt az első, hogy sohasem voltam paraszt: tanyán születtem, a Nyíregyháza melletti Kacsabokorban, és a nyírségi pusztákon nőttem-nevelkedtem… A falvak zárt világa! – az nagyon messze eset mitőlünk, és nem annyira az odavezető utak homokverte kilométereiben, hanem a kistulajdonon alapuló másfajta életstílusban, gondolkodásmódban mérve… És a második hiba a megállapításban, hogy bár suhanckoromban ipari szakmát tanultam, s évekig dolgoztam üzemi munkahelyeken, mégsem lett belőlem munkás sem, soha. Pedig a felszabadulás adta lehetőségek között válhattam volna értelmiségivé is, mint annyi osztályos társam. Válhattam volna, hisz szakérettségi után egyetemet végeztem, és dolgoztam értelmiségi munkakörökben – olyanban dolgozom most is, éppen. Idegeimben, az élet és a világ dolgaira adott reflexeimben még ma is visszaüt az “elszenvedett” gyermekkor, minduntalan… Tízéves koromban láttam először gőzmozdonyt, és mikor fújtatni kezdett, úgy elszaladtam, hogy édesanyám alig tudott előkaparni a bokrok közül. Azóta persze megszoktam a sugárhajtású repülőgépet is – de soha nem tudok megilletődés nélkül nyúlni sem a rádióhoz, sem más technikai eszközhöz, csakúgy, mint szocialista társadalmunk azon jelenségeihez, melyekkel foglalkoznom adatott – És azt hiszem, nagyon sokakkal utazom „egy hajóban”: múltunkat nem rázhatjuk le magunkról; gyermekeink már le tudják rázni – a mienket. A sajátjukat majd ők sem, sohasem. És az ő leendő múltjukat most csináljuk nekik, napról napra.”
Jászföld (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1980)
„1947-ben az ország lakosságának háromnegyede még a családi “kisformák” munka- és létfeltételei között él, harminc évvel később már a húsz százaléka sem. A többség a modern kor “nagyformáiba” tagolódik a társadalmi munkamegosztás minden ágában, de különösen a gyáriparban – egyetlen emberöltő alatt. Ez a tény jelzi, mekkora változáson estünk át. Mik ennek az örömei, mik a kínjai? Mik a jegyei, mik a jellemzői? Az új munka- és létfeltételek között milyen szerepet tölt be az egyén életében a család, a lakóhely, a munkahely, a barátság, a szabad idő? A kisebb-nagyobb közösségek mennyit tudnak hasznosítani múltjukból, tegnapi szokásaikból, munka- és életritmusukból a mai feltételek között? Mit jelent a jelen és a jövő építésében a nép történelmi tudata? Kitágul-e a szemhatár, milyenné fejlődik az egyén, milyenek lesznek a különböző munkahelyi és lakóhelyi közösségek? – Ezekre a kérdésekre keres választ Kunszabó Ferenc a jeles etnikumú és valaha jellegzetes agrikultúrájú tájegység, a Jászföld múltjában, tegnapjában és főként mai életében. Könyve a Jászföld és a jászberényi Hűtőgépgyár kitűnő monográfiája.”
Makacs maradandóság (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1980)
Hét nap a hegyen (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1980)
„A vihar elvonult éppolyan gyorsan, ahogy rárohant a tájra. Az ég kék lett egyvégtében, és a Balatonból fölsejlett az újhold félig telt karéja. Felültünk. Hirtelen észrevettem, hogy Eszter háta mögött autó áll. Ütemesen ring a kocsi hátsó két kereke. Sohasem gondoltam volna, hogy kivülről ilyen muris, ha kocsiban szeretkeznek. Eszter fölállt, nem nézett rám. Elindultunk. Több kocsi vesztegelt egymás mellett, és hirtelen rájöttünk, hogy a Bormúzeum felé közeledünk. Kivágódott egy ajtó, és valaki azt harsogta: – Tiszta, világos, uraim! – Népes társaság buggyant ki az útra, magyar, francia, német szavakat röptetve. Egyszeriben tele lett velük a világ. Eszter megfogta a kezemet. Nem lehettünk valami szívderítő látvány sáros ruhában, csatakos hajjal. Egy franciának megállt a nadrágslicce felé tartó keze, és hangosan hátrakérdezett:
– Ezek kik?
– Nem tudom – felelt valaki.
Franciánk azonban nem hagyta annyiban. Nyilván bosszantotta, hogy megakadályoztuk egyszerű anyagcseréjének befejező aktusában:
– Azt mondtátok, Magyarországon nincsenek se koldusok, se hippik!
Az előbbi hang előrejött, és egy magas, legalább kilencvenkilós hústömegben testesült meg.
Eszter el akart futni.”
Gyarapodásunk története (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1983)
„E könyvecske témája Kunszabó személyes ügye: várják a harmadik gyereket, a házaspár szellemi dolgozó, tehát számukra a lakás munkahely is. Nem elég a kétszobás lakótelepi otthon. Nagyobb kell. Pénzük nincs. De egy év múlva mégis beköltözhetnek az alig elkészült családi házba. Hogyan? Ezt mondja el Kunszabó Ferenc, s ami itt kiderül, az már közügy: mindnyájunk gondja, problémája, az építkezésre vállalkozók társadalmi tapasztalata. S persze nem azért szociológus és közíró a szerző, hogy friss élményeiből ne szűrné ki az általánosan érvényeset, s egyéni gondjaiban ne látná meg a közös lehetőségeket s tanulságokat.”
Itt alkotni teremteni kell Széchenyi István eszmevilága (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1983)
„István gróf, 1815-ben Nápolyban teljesítvén diplomáciai szolgálatot, január 8-án aláereszkedik a katakombákba, ahol is súlyos gondolatok hullámzanak át rajta Istenről, a történelem menetéről, az élet értelméről. Két nappal később egy út menti fogadóban, nagyjából azon a helyen ahol majd néhány hónap múlva, Napóleon száznapos uralma idején, százada élén egy divíziót ment meg haláltmegvető bátorsággal, átmulatja az éjszakát. A dorbézolás kellékei a szokásosak: dús étkezés, nagy ivászat, hangászok vakolatszaggató harsánykodás, asztalra állított nők. Mámorát hintóban kialudva, 11-én este Rómában egy angolnál, Viliam Gellnél tesz látogatást, kinek beszédét órákig hallgatja, majd szállásán följegyzi, hogy addig szamárságokra pazarolta idejét, de azon túl kizárólag a tudásszenvedélynek>kis Hortenziával Mihelyst hazaértem, pisztolyért nyúltam…”
És ég az oltár (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1984)
„Más, szabályosabb sorsú nemzeteket nagy fiaink álmukból rázzák fel. A mi nemzeti felrázóink létre ráztak bennünket. Volt már vajon kellő gondolat tárgya, s mit szólhatnak ehhez a fölrázottak? Hisz a mi fogalmazásunk szerint e fölrázattatás nélkül nem is lett volna létünk. Nem volnánk nemzet. Magyarok nem volnának, se mi, se mások. Legtartósabban Széchenyi rázott meg engem.”
Nevelő idő (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1984)
Éjféli hajnal (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1986)
„Utazni jó, világot látni jó, de élményekkel megrakodva hazaérkezni a legjobb – vallja Kunszabó Ferenc, s e nézetében bizonyára sokan osztoznak. Ám aki hagyományos útleírást vár, csalódik, noha a műfaj nem egy eleme megtalálható a könyvben, csak éppen az “optika” nem szokványos. A szerző nyugat-európai és amerikai útja során szerzett benyomásait összegezi, megannyi érdekességet, furcsaságot és szokatlan jelenséget gyűjtve csokorba. Külhoni emberekről, szokásokról olvashatunk szociográfiai igényű leírásokat, társadalmi folyamatokról, gazdasági tényezőkről adatokat és elemzéseket, s még a kulináris gyönyörökből is ízelítőt kapunk. A valóban látványos dolgoknál, kuriózumoknál azonban sokkal izgalmasabb a szellemi kaland, a közép-kelet-európai utazó vélekedései, a felelősen gondolkodó magyar ember hazai hasznosításra váró tapasztalatainak tárháza, hiszen bármerre is járt a világban, az ott látott-hallottakat itthon szeretné hasznosítani. Útipoggyászának legértékesebb darabjai a tanulságok.”
Bátor (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1987)
A halál pillanatai (Szerzői kiadás, Bp., 1989)
Josef von Ferenczy Egy út Európába (Akadémiai Kiadó, Bp., 1989)
Vándorvasban Korrajz a huszadik századból (Műhely Munka Bt., Bp., 2002)
„Vándorvas az, amikor a rabnak, külön büntetésül, nem csupán a két kezét, hanem lábait is megbilincselik, s a két bilincset lánccal összefűzik – meghúzva annyira, hogy a nyomorult csak görnyedten, tipegve tud menni. A kommunizmus idején ilyen vándorvasban szállítottak sokunkat egyik börtönből a másikba – de ilyenben görnyedt a nemzet is. S görnyed máig. E könyv vehető önéletrajznak, de akkor is megtalálni benne a megélt időszak társadalmi-történeti jellemzőit. És olvasható társadalom-rajzként, ám akkor is benne van az adott kor meghatározta egyéni sors. S nem csupán az enyém, hanem millióké. Sokkal jobb fényt gyújtani, mint a sötétség miatt átkozódva semmit se tenni. Konfucius után.”
Talpig nehéz hűségben (Kairosz Könyvkiadó Kft., Bp., 2005)
„Kunszabó Ferenc régi szereplője irodalmunknak. Széchenyi-életrajzát sokan a reformkori Magyarország legjobb szubjektív korrajzaként tartják számon. Sokat tett közelmúltunk fehér foltjainak feltárásáért is, éveken keresztül szerkesztette és kiadta a legendás Hunnia című folyóiratot. Ebben a könyvében jelen korunk sanyarú erkölcsi és anyagi állapotát mutatja be, sajátos stílusában. Írásaiban mégis az optimizmusé az utolsó szó, határozottan vallja ugyanis: van kiút, de ezt csak az erkölcsi és hazafias megújulás esetén érhetjük el.”
Rabok keserve Levelezés a börtönből 1957-1962 (Szerzői kiadás, 2005)
