1948. dec. 26-án születtem a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Csengerújfaluban. Hatéves koromig ott
éltem. 1954-ben Ózdra költöztünk. Általános iskolába és szakiskolába ott jártam. Nagy szegénységben éltünk, mert a hatalmas gyár és pártvezetése nem biztosította munkásainak az elvárható emberi életmódot. Ózdon ismerkedtem meg a szocialista társadalom hátoldalával, és kialakult bennem egy lázadó, forrongó jellem. Emiatt néhányszor bajba is kerültem. 1966-ban, a szakiskola elvégzése után úgy éreztem, kinőttem a várost, és Csepelre költöztem. A Csepel Vas- és Fémművekben találtam munkát. Nagy buzgalommal látogattam a gyár kulturális rendezvényeit.
Már akkor írogattam verseket. Megismerkedtem néhány kortárs költővel, akik nagy hatással voltak rám. Sokat olvastam, főleg verseket és szépirodalmi alkotásokat.
Beiratkoztam a csepeli Jedlik Ányos Gimnázium levelező tagozatára, de a negyedik év utolsó harmadában kimaradtam. Nem azért, mert szellemileg alkalmatlan voltam, hanem más tényezők akadályozták továbbtanulásomat. Minden vágyam az volt, hogy esti egyetemen népművelő szakot végezzek. Sajnos, egy rossz korban éltem!
1972-ben hátat fordítottam a versírásnak, és önként vállaltam a „süllyesztőt”. Abban a légkörben nem kívántam tovább alkotni. Verseim nagy részét elégettem. Ami megmaradt abból a korból, az a véletlen szerencsének köszönhető.
2009 őszén újra tollat ragadtam, s azóta nagy elánnal írok verseket, gyermekverseket, haikukat és néha prózát is. Írtam egy elbeszélő költeményt, amelyben egy sorkatona szemével mutatom be az 1960-as évek második felét, a Kádár-diktatúra rettenetes korszakát. 2011 őszén jelentkeztem az Érdi IRKA irodalmi folyóirat pályázatára, és ott jó helyezést értem el. Azóta a klub tagja vagyok. Tisztelem alkotótársaimat, és köszönöm, hogy befogadtak.
Különböző folyóiratokban és antológiákban jelennek meg verseim. Most már szabadon írhatom le a gondolataimat. Aki nem élt elnyomás alatt, az nem is tudhatja, mennyit ér a szabadság. Verseimben a szegény réteg mellett szólok és a politika hibáiról, persze, a lírát sem hanyagolom el.
Nagyon sajnálom azt a harminchét évet, amikor semmit nem írtam!
Művei:
Az érzelmek forgatagában (Poly-Art Kiadó, 2014)
„Költőnk Ózdról indult munkáscsalád gyermekeként a nagybetűs ÉLETbe. Később Csepelre költözött, ahol a Vas és Fémmű munkásaként dolgozott. Itt ismerkedett meg kortárs költőkkel, és mutatta meg írásait. Szándékosan nem a „megmutatni magát” kifejezést használtam, mert ő maga végtelenül szerény ember, azzal a fajta bölcsességgel megáldva, hogy csak akkor beszél, ha van mondanivalója. Helyette inkább írásai, erőteljes írásai „beszélnek” számtalan témakörben, kimunkált, pontos verssorokkal kidolgozva és tolmácsolva gondolatait. Nem azonnal veti papírra kész verseit, inkább gondolatmagvakat ültet termékeny talajba, és gondos ápolással „öntözi” mondatvirágait. Csak a már tökéletes alkotást engedi pompázni a napfényben.”
Móczár Csaba
Az út végén (Poly-Art Kiadó, 2014)
„Harminchét év tollforgató-szünet után kezdett újra írni – mint említi –, mert a szocializmus politikai rendszere nem fogadta szívesen. Ő pedig nem akart konfliktust sem magának, sem családjának, inkább
hallgatásba burkolódzott.
Ezt a csendet törte meg értékes írásaival néhány éve, s azóta „mint börtönéből szabadult sas”, szárnyal az irodalom egén. Kiírta s írja magából a hosszú pauzát és az azóta történteket.”
Móczár Csaba
Való világ Tardonán (Poly-Art Kiadó, 2016)
Verseimmel mesélek (Poly-Art Kiadó, 2016)
Akkor azt mondhatnám… (Poly-Art Kiadó, 2016)
„Elmentél, de emléked velünk marad, azt nem vitted magaddal. Miként verseidet sem. Magasztos költeményeidet itt hagytad nekünk, hogy azokat olvasva is csak Rád emlékezzünk. De nem pusztán műveid felcsendülése közben gondolunk Rád, hanem akkor is, amikor egy-egy ünnepnapon összekoccintjuk majd borospoharainkat. Ha bográcsban kedvenc ételed, a pörkölt rotyog. Ha körbeülünk majd egy tábortüzet, és felidézzük, mennyire szeretted a láng és a fa szerelmi énekét. Amikor beszélgetünk, eszünk be fog jutni, milyen jó társalgó voltál, és bölcsességed, szerteágazó tudásod miként nyitott meg előttünk más-más témaköröket. Ha kacagásunkat repíti majd a szél, visszagondolunk nagy-nagy nevetéseidre és gyönyörű mosolyodra. Ha megpusziljuk egymás arcát, bennünk lesz, Te mennyire szerettél puszilkodni. Mint mindenből, abból is mindig bőkezűen ajándékoztál. De a legtöbbet a szeretetedből adtál.
Mindezek örökre velünk lesznek. Már hozzánk is nőttek, mint Te magad. Mindig a szívemben vagy, Papókám, és óriási szeretettel teszem közkinccsé utolsó verseidet. Lányod: ”
Lovrics Rebeka