„1965.ben születtem Miskolcon. 2010 óta élek Érden. Feleségem, múzsám és alkotótársam, Navratil Zsuzsanna grafikusművész. 13 éve koromtól írok verseket, de a 2000 évek elejéig csak a szabadúszóként írt cikkeim jelentek meg különböző lapokban. Elvégeztem a Magyar Íróakadémia szerkesztői mesterkurzusát és egy recenzióíró pályázat megnyerése után Bedő J. Istvántól tanulhattam a szerkesztői mesterséget.
Önálló kötetet még nem adtam ki. Verseim megjelentek a Napsziget, Helyzet Ember, Új Holnap,
Ezredvég, Ártér, Együtt, Irodalmi Jelen, Partium, Előretolt Helyőrség és a Bárka folyóiratokban,
valamint a Művészetek szigete, Rétság, A parlament a falra ment című antológiákban illetve egy
orosz nyelvű új magyar lírát bemutató kötetben. Néhány versemet lefordították angol és vietnámi
nyelvre.
2005-ben megnyertem a József Attila verstöredék befejező pályázatot. Meghívtak a Parnasszus írótáborba valamint a Tokaji írótábornak is többszőr résztvevője voltam. Tevékenykedtem Fecske Csaba miskolci UHK-jában, az UART-ban, a Nagy Lajos Társaságban és a Kelemen Körben.
Költői gondolkodásomra nagyhatással volt Ratkó József, akivel 15 éves koromban találkoztam.
Rajta kívül Ady és Kassák művészete áll hozzám a legközelebb.” – írja magáról.
SZEMELVÉNY
Válogatás verseiből
A zarándok
Védtelenül, meztelen szívvel,
mint a gyermek, olyanná lettem…
Napjaim éjbe hullnak…
majd újra nap jő, kínzó égető nap…
véresre sebzik lábam a kövek,
húsomba marnak az ágak,
s nyelvem Vízért esdekel…
Nincs bennem már, vágya a világnak.
Kopár mezőkön bolyongok,
mint eltévedt meggyötört zarándok,
ki foszlott köpenyében
csak lépked egyre tovább…
Lépked tízezer éjjen, tízezer nappalon át.
Mert mennie kell… hívja a távol;
„a nem ismert tartomány…”
hová megtér majd minden utazó.
Hívja szél, a szó, a remény…
hogy túl ott a dombon, Igen…
rá vár ott az a Föld
hol otthonra lel majd minden hontalan.
Megyek hát előre… egyedül,
egyedül, de soha nem magányba,
mert mint kagylót a héja
óvja… körbe zárja
fon körül engem az Isten
kimondhatatlan harmóniája.
Lelkünk kulcsa
Azt mondják, száz éve meghalt
a táltos lelkű, részeges, magyar.
Száz éve már, porlad a csontja
hát írjon verset róla, ki akar.
S ha eléggé tetszetős a strófa
pénzt is kap érte, amit elihat
egy borgőzős pesti romkocsmában,
vagy csak úgy, a nagy semmi alatt.
Mert a semmi, itt mindig változatlan
konokul, búsan ugyan az a semmi
hiába kiáltják itt lent jó bolondok
ideje volna: Tenni! Tenni! Tenni!
Ott fentről, jó magasról,
köpnek rá mindig: – Nem lehet!
Kinek nem kell, ez a középszer
elmehet innen, vagy meggebed.
Már az Isten is elfordult e tájtól.
Csudákat tenni máshová jár.
Hol hiszik még hittel, hogy egy napon
a mennyekből majd alá száll.
A mi hitünk már rég kicsorbult,
mint fa görcsébe a rossz fejsze
De hiszünk hitetlen hitünkkel,
mint lelkünk kulcsa: Ady Endre.
Rozsda város
kardjába dőlt halott a város
kivérzett szürkén hangtalan
Szinva-parti remény-gyomokban
eladom nap mint nap magam
rozsdás romokon rág a tőke
megvénült fái meztelen
sívár kohókról sírnak halkan
vakolat hull le csendesen
kopott síneken jár az élet
vizslatják kutatva jonhomat
új lány állt ki a kocsmasorra
megfolyt e vöröslő alkonyat
(Megjelent az Új Holnap 2006.1 számban)
Nagycsütörtök
Talán csak akkor érti meg a Vándor,
ha lekésett minden csatlakozást.
Ül bávatag magányban s körötte
lopódzva nő a nyirkos éjjel.
…
Felsejlő csillaga nyomában jár mind, ki Igaz
s társául szegődik hite,
hogy szívében hordja annak Világosságát.
De ott, azon az éjjen, mikor alszik Máté, János és Jakab
s Péter hortyogva másik oldalára fordul,
nem sejtve semmit, mit rejteget
e denevérszárnyon rémülő sötét.
Rád feszül, mint majd a keresztre
valami végtelenné iszonyult; egyedülvalóság.
Csontkezével nyújtja feléd kelyhét,
mi ellen, – amiért – átkozottá lettél.
Egy pályaudvar vagy a Getsemáné,
oly mindegy hol talál reád.
Vért izzadsz majd, s jámbor homlokodról
orcádra csorogva rubinként felragyog,
ha ráhull csókhozó Júdásod fáklya fénye.
Xerxész találkozik a halhatatlansággal
csak a tenger hullámai
a lovak patája
és a harci szekér kereke alatt …..csikorduló….kövek
tízezer halhatatlanja, néma sorfala előtt….vonul…a nagykirály
előrenéz….mozdulatlan
csak a szoros közepén fordítja fejét….egészen lassan
a parti fövenybe szúrt dárda felé
hegyére tűzve a spártai levágott feje
véres szakállát, haját…meg-meglebbenti a szél
szeme lecsukva
a szája nyitva
Leonidász….nevet
(Megjelent az Ezredvég 2008 június-július számban)