„Budapesen születtem 1924-ben. Gyermekéveimet Érd-Ófaluban töltöttem, e hangulatos Dunamenti településen, ahol apám tanító volt. Már az iskolában hallottam a helység gazdag történelmi múltjáról. Helytörténeti írásaimat közölte a Honismeret, a Kincskereső, az Érdi Újság, az Érdi Krónika.” – írja magáról.
Érden halt meg 2008-ban.
Díjai:
- Csuka Zoltán emlékérem (1988);
- Érd Város Életműdíj (2003).
Művei:
Történelmi séta Ófaluban (KIF, 1998)
„Igyekeztem a tényeket, ahol erre mód volt, a legújabb kutatások fényében feltüntetni. Felhasználtam a történelmi könyveken, családi életrajzokon, feljegyzéseken kívül a Földrajzi Múzeumi Tanulmányok írásait, a Tiéd a táj c. kötet történelmi vonatkozású közléseit, és meghallgattam Érd idős hagyományőrzőit is.
Célom e szerény kötettel az volt, hogy a meglévő emlékeket összegyűjtsem és átmentsem a jövő számára.”
Dr. Kerékgyártó Imréné
Halálra szánt király (Poly-Art Kiadó, 2003)
„A szerző áttanulmányozta a korszakhoz kapcsoló kortársak leírásait és a későbbi évszázadok történészeinek véleményeit. Ezekre az ismeretekre támaszkodva alakította ki egyéni elképzeléseit az eseményekről és II. Lajos érdi tartózkodása adta az apropót a történet alapjához.
A csata előtti másfél hónap egy-egy eseményét felvillantva kapunk képet a sorsdöntő ütközet előkészítéséről. Megismerjük a szereplőket és azt az egész történelmi kort.
A szerző mély átéléssel mutatja be a király vívódását, sorsába való beletörődését és azt a törekvését, hogy nem hagyja sorsára a nemzetét. Párhuzamos fejezetekben ismerjük meg a két szembenálló fél erőviszonyait, gondolatait és a csata értékelését, majd az ország végzetét.
Megismerjük belőle a korabeli viselkedési, öltözködési szokásokat, az emberi kapcsolatok alakulását.”
Dr. Kéringer Mária (levéltáros)
A kastély árnyékában (Érdi Téka, 2006)
„A sorozat szerzőjében Érd városának egyik legodaadóbb, leglelkesebb és legfelkészültebb kutatóját, ismerőjét tisztelhetjük.
Sokoldalú műveltsége, olvasottsága, intelligenciája és mindezek mellett nem szűnő lokálpatriotizmusa méltóvá teszi, hogy újabb kötettel jelentkezzék. Ismerhetjük már mint szépírót, olvashattuk műfordításait, a közvélemény mégis helytörténeti írásaival találkozhatott gyakrabban. jelen írásának sajátos keretet választott: 12 életútnak, kiváló személyiségnek állít emléket, akik kutatták, őrizték és továbbadták településünk értékeit. Élményei személyes ihletésűek, ennélfogva hitelesek és hangulatosak. A sorok között ott bujkál a szülőföldhöz való eltéphetetlen érzelmi kötődése és a bemutatott személyekhez fűződő mély tisztelete.
A kötet érdekes azoknak is, akik 8személyesen) ismerhették a bemutatott „hősöket”, és azoknak is, akik némelyükről csak most hallanak először.”
Somfai István
SZEMELVÉNY
Válogatás a Történelmi séta Ófaluban c. kötetből
Szerelmem, Ófalu
Azt hiszem, egész életünkre meghatározó, hogy milyen természeti környezetbe és milyen közösségbe születtünk. Korai élményeink elkísérnek, belénk vésődnek kitörölhetetlenül.
Gyermekéveimet Érd-Ófaluban éltem, ebben a szép fekvésű, történelmi emlékekben gazdag helységben.
Természetes volt számomra, hogy erre folyik a Duna, s mellette húzódik a sziget, bokraival, fáival, hogy Érden át vezet a római út Budától kiindulva Ercsi felé, hogy ránk veti árnyékát a minaret, a domboldalról a Szapáry-kastély tekint le méltóságosan a településre. A kastély pincéjéhez fűződő mondát, Hamzsa bég és Szapáry gróf megható történetét is igaznak, e helyhez kötöttnek véltem. Történelmi levegő, fantáziát bizsergető tarka világ vett körül, otthon éreztem magam ebben a közegben.
A jelen is színes volt, eseménydús. Három nemzetiség, a magyarokon kívül németek és rácok honosodtak meg itt ősi szokásaikkal. Mozgalmas ünnepeik változatossá tették hétköznapjainkat.
Természetes volt, hogy iskolatársaim idegen hangzású neveket viselnek: Jäger Róza, Kellner Lizi, Jézsics Misi, Vucsics Juci jártak velem egy osztályba, hogy az utcán vagy artézi kútnál svábul, de főként rácul beszéltek az asszonyok, az utóbbiak voltak ugyanis többségben. Még a szentmisék is felváltva, e három nyelven folytak.
Kudó József plébános magyarul, németül és rácul egyaránt jól tudott. Tököli rác származású volt, családja történetét, őseinek keserves útját – Szarajevo körzetéből érdi letelepedésünkig – egy hatalmas, kézzel írott könyvben örökítette meg. Sokat megtudhattunk belőle e horvát népcsoport életéről, sorsáról. Munkája dokumentumértékű, jelenleg a Kudó család birtokában van.
Szüleimmel karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor nagymisékre jártunk. Rác, német és magyar nyelvű misék követték egymást, hetenként szabályos sorrendben. A felnőtt lakosság, származásra való tekintet nélkül megértette a prédikáció szövegét, de a fiatalok már csak néhány családra vonatkozó szót ismertek. Kudó József röviden, de meggyőzően beszélt. Tisztelték, szerették őt, közéjük tartozott.
Az istentiszteleten idegen hangzású imák töltötték be a templomot. Fejkendős, rakott, bő szoknyát viselő asszonyok zengték cikornyás éneküket a férfiakkal együtt. A férfiak öltözete nem sokban különbözött a magyarokétól.
A prédikáció alatt, mivel nem kötött le a szónoklat, rendszerint a templom berendezését bámultam. Tekintetemet végigjártattam a falépcsőkön, a kóruson, a szószéken, a két díszes mellékoltáron, és megpihent a szemem a gyertyáktól fénylő főoltár felett magasló Szt. Mihály arkangyal szobránál. Ő a templom védőszentje. Tiszteletére szeptember 29-ét követő első vassárnapon búcsút tartottak. Ez alkalommal Ercsiből és Tökölről vendégek érkeztek ünnepi ebédre. Ők az érdi rácokkal egy időben telepedtek le a magyar földön, rokoni kapcsolatok fűzték őket egymáshoz. A búcsú egyházi jellege mellett világi népünnepély is volt. Az utca benépesült árusokkal, az artézi kúttól a minaretig húzódtak a sátrak, mézeskalácsot, törökmézet, fakanalakat, babákat, mindenféle csecsebecsét lehetett itt kapni. Hajóhinta és ringlispíl is érkezett, sikongva forogtak körbe rajta, vagy a láncos hintán repültek nagy gyönyörűséggel a gyerekek. A gépi zenétől, papírtrombiták, kereplők zajától lett hangos a környék. A hangulat este emelkedett tetőfokra, az Antunovics kocsmában tambura hangjaira ropták a kólót a helybéliek és a vendégek.
A templomhoz, melyet 1700 táján, Illésházy Valburga támogatásával a betelepült rác lakosság épített újjá, számos esemény is kapcsolódott. Így a körmenetek: nagyszombat este feltámadási körmenet volt, úrnapján délelőtt virágszőnyegen jártak a hívők a rögtönzött oltárokhoz. Ilyenkor a Pestiskápolnát is kinyitották. Búzaszenteléskor és áldozócsütörtökön a határban zajlott a szertartás. Nagypénteken a Kálvária-kápolnához, a dombra ment fel az ünneplő tömeg, papja kíséretében.
A körmeneteken három csoport alakult ki, külön-külön zászló alatt vonultak a nemzetiségek, saját egyházi énekeiket zengve.
Ez a többszólamú, különböző hangzású és nyelvű dalegyveleg összeolvadt egy közös egységes dallammá, s harmonikusan, szétválaszthatatlanul összeforrott, mint az életük.