Újnémeten született 1900-ban. Budapesten végezte jogi tanulmányait. 1919-ben a Vörös Hadsereg tisztjeként Szolnoknál esett román fogságba, szabadulása után Jugoszláviába emigrált.
1924-től Újvidéken tisztviselő s a Délbácska irodalmi rovatának szerkesztője lett. 1930-47 között Bp.-en az Államtudományi Intézet előadója, 1930-tól Budapesten több irodalmi lap munkatársaként dolgozott (Nyugat, Kelet Népe, Budapesti Hírlap, Népszava), de írt a kolozsvári Pásztortűzbe, az újvidéki Kalangyába is. 1948-61 között az MTA Állam és Jogtudományi Intézetének tudományos munkatársa.
1938-tól Érdligeten élt. Házában 1990-ben emlékszobát avattak. Sajnos az emlékszobát tíz év múlva
Fekete Viola (lánya) városból való elköltözése miatt felszámolták, az emléktárgyak, relikviák a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumba kerültek.
1945 után az Irodalmi Újságban, a Csillagban, Magyar Nemzetben, az Élet és Irodalomban és a
Kortársban jelentek meg versei.
1958-tól az érdi Művelődési Tanács elnöke.
1973-ban halt meg Budapesten.
Díja:
Baumgartner jutalom (1934)
(Forrás: Új Magyar Irodalmi Lexikon 1994; Érdi Lap)
Művei:
Béklyózott erők föltámadása (versek, Szerzői magánkiadás, Novi Sad, 1926)
Bilincses gyermekkor (versek, Újvidék, 1927)
Szent grimasz (versek, Vajdasági Írás, Subotica, 1929)
Tengerzúgás (versek, Szerzői magánkiadás, Budapest, 1931)
„Az itt-ott megcsillanó szerencsés sorok után a testes kötet harmincötödik oldalán tűnik fel az első üdítő vers. Aztán újra kietlenség, köd, kopár tájék, amelyben nyugtalanul tévelyeg az ember, míg végre az ötvenedik oldal után újra egy kitartóan remélt tisztás. Aztán újra egy, majd seregestől friss pihentetők, eleven völgy, tiszta kilátás, hogy az ember szinte felkiáltana, ej, de szerencsés utazás! Sajnos, a könyv vége ismét szikes pusztaságba vész, csak itt-ott bókol benne egy virágzó bokor, de azt is beszállja a környezet pora.”
Forrás: Nyugat, 1932. 3. szám (Illyés Gyula)
Vassal és fohásszal (versek, Janus Pannonius Társaság, Pécs, 1934)
„Fekete Lajos költői fejlődésében nincsen semmi ugrás. Óvatosan, körültekintve haladt előre, minden részleteredményért keményen megdolgozott, s mint bányász a tárnába, úgy fúrta magát egyre mélyebbre költészete rejtélyes anyagába. Béklyózott erők feltámadása és a Szent grimasz című kötetében még csak az utat készítette magának, Tengerzúgás című kötete indulást, sőt magabiztos előretörést jelentett ezen az úton, ez a legújabb könyve pedig nemesszépségű tájakig vezet….
Forrás: Nyugat, 1935. 5. szám (Forgács Antal)
Delelő nap (válogatott versek, Láthatár, Budapest, 1940)
Azoknak a keveseknek – akik szeretettel figyelik az új magyar líra alakulását – nem kell Fekete Lajost ajánlgatni. Ismerik és bizonyára szeretik eddig megjelent könyveiből^ lapokban és folyóiratokban megjelent verseiből. Hogy mégis ideírom e pár ajánló sort, ezt azért teszem, mert nagyon szeretném, ha ez a finom és őszinte lírikus új könyvével sok új hívet szerezne magának. Nem az az ember ő, aki a személyét érdekessé, vagy feltűnővé igyekezne tenni s messzire látható gesztusokkal, nagy hanggal tudna magának olvasókat verbuválni. A hangja halk, finom fülek számára való, lírájának van nemes ragyogása; őszintesége nem fitogtatás, de megérezni belőle, hogy számára lelki kényszer a megnyilatkozás; formaművészete nem csupa technika, hanem a megnyilatkozás számára egyedül lehetséges módja. Versei olvasása közben nem éreztem hamis hangot.
Láthatár Kiadó
Fekete Lajos válogatott versgyüjteménye bizonnyal a szép magyar versfűzérek közé tartozik. A Fekete-verseken el lehet ringatózni, mint valami csónakon, vagy mint a kukoricafosztáskor mesélgető parasztember szavain. Elsősorban mesélő költő – és mint ilyen, egyedül áll a magyar költészetben. Legsikerültebb költeményei azok, melyekben egyszerűen, szeliden, emlékképeken-átderengő érzelmességgel mesélget krassószörényi oláh falvakról, a Pojána Ruszkáról és a szegény Gregorról – vagy a barackmagot eddegélő gyerekekről.
Forrás: Nyugat, 1940. 9. szám (Weöres Sándor)
Szárnyaló idő (válogatott versek, magvető, Budapest, 1963)
A bújdosó visszanéz (önéletrajzi jegyzetek, Szabadkai Munkásegyetem, 1971)
Fekete Lajos, habár a Szilágyságban született és több mint négy évtized óta Budapest könyékén él, a két világháború közt a jugoszláviai magyar irodalom egyik vezető költőegyénisége volt. Nálunk, Vajdaságban – Újvidéken és Szabadkán – jelent meg első három kötete, tehát itt bontakozott ki költészete, méghozzá irodalmunk hőskorában, amikor egy – egy könyv, kiváltképp versgyűjtemény éveken át ott porosodott a polcon. Az úttörők – Szenteleky Kornél és Csuka Zoltán – kis számú csapatához tartozott az alatt a csaknem tíz év alatt, amelyet Bácskában töltött, miután a Magyar Tanácsköztársaság összeomlása után politikai emigránsként Jugoszláviába szökött. Számtalan költeményének volt színhelye és ösztönzője ez a táj mindaddig, amíg a katonai diktatúra irodalmi tevékenységéért ki nem utasította. De még azután is, hogy visszatérése utána szélesebb horizontok nyíltak meg előtte, ennek a vidéknek az igézetében élt, akárcsak akkor, amikor szellemi életünk élvonalában állt. Hangja sohasem volt harsogó, mégis elég erős volt ahhoz, hogy eljusson azokhoz, akik szeretik és értékelni tudják a gondolati szépet. És nemcsak nálunk, de a határokon túl – Magyarországon, Csehszlovákiában, Romániában, sőt a messzi Amerikában – is értő fülekre talált. Hiszen a Tengerzúgást, Budapesten megjelent első kötetét, nem kisebb író köszöntötte, mint Illyés Gyula, megállapítván róla, hogy igazi tehetség bélyegét viseli magán. A három évvel később, 1935- ben kiadott Vassal és fohásszal pedig meghozta számára a legnagyobb elismerést: a Baumgarten – díjat. Méltó tisztelgés volt ez a költő előtt, aki mindig arra törekedett, hogy a lírai hagyomány legszebb eredményeit folytassa. Önéletrajzi jegyzeteiben erről a szándékáról vall, de mindenekelőtt ifjúságának itt töltött küzdelmes éveiről. Ezért mindazok figyelmére számot tarthat, akik érdeklődnek művelődési életünk értékei iránt.
Szabadkai Munkásegyetem
Hűséggel a fiú és barát (válogatott versek, (szirmai Endre) I. N. E. and Associated Universities, 1975)
A lét íze (hátrahagyott versek, Széphalom Könyvműhely, 1993)
„Szirmai Károly, Fekete Lajos állomásai címen méltatást írt a költő 1931-es, Tengerzúgás kötetéről a délvidéki Kalangya folyóirat 1934. márciusi számában. Erre reagált Németh László feltehetőleg áprilisban. Így csatlakozik a bácskai költőt meleg fogadtatásban részesítő olyan jeles pályatársakhoz, mint Illyés Gyula, Schöpflin Aladár, Weöres Sándor, avagy a költőt az Újabb magyar irodalomtörténetbe külön bekezdéssel felvevő Várkonyi Nándor.
Fekete Lajost a harmincas években rendszeresen közli a nyugat, s amikor 1934-ben, Vassal és fohásszal címen új, nagyhatású kötete jelenik meg a Janus Pannonius Társaság kiadásában, Baumgarten-jutalomban is részesül. Csaknem hatvan év telt el azóta s Fekete Lajosnak, noha 1940-ben Schöpflin Aladár bevezetésével, majd 1963-ban a Magvető Könyvkiadó kegyelméből válogatott kötete is jelent meg itthon, a kortárs magyar irodalom történetéből s a hazai irodalom köztudatából úgyszólván emléke is kihullott. A Hét Évszázad Magyar Versei három, egyre bővülő kiadásának egyikében sem találjuk nevét.
A Szilágyságban született, a Bánátból Bajára, majd Dél-Bácskába került költőt 1945 után, rangja szerint csak az újvidéki magyar irodalomtörténészek méltatták. Kétségtelen, hogy Csuka Zoltán, Szenteleky Kornél, Haraszti Sándor, Somogyi Pál mellett fontos szerepe volt a jugoszláviai magyar irodalom megalapozásában, de végtére is csak egy évtizedig élt ott. Hazai munkásságáról viszont a negyvenes évektől kezdve 1988-ig, Tüskés Tibor Kortárs folyóiratban megjelent tanulmányáig egyetlen számvető, mérlegelő kritikai összegzés sem készült. Ahol ekkora a hiány, becsülnünk kell minden törekvést, mely a közönnyel, feledéssel próbál szembeszegülni.
1990 október 25-én, a költő érdi házában, mindenekelőtt a család közérdekű buzgalma folytán emlékszobát nyithattak. Botka Ferenc, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója mondta az avatóbeszédet. Eredmény ez, a költő itthoni rangjának nyilvánvaló elismerése ahhoz képest, hogy az 1984-es, Tiéd a táj című érdi antológiában akarva-akaratlan, csupán Csuka Zoltán mellékalakjaként, mindössze három verssel szerepel. Pedig hogy elsőrendű költő, azok is tanúsíthatják, akik Jancsó Adrienne, Vers és dal a Várban sorozatában Fekete Lajos költői estjén részt vettek. És eredmény végül, aminek Érd városa ma ünnepi alkalmat adott, a Széphalom Könyvműhely gondozásában idén megjelenhetett A lét ízei című szépen tipografizált gyűjtemény, Fekete Lajos hátrahagyott verseiből. A válogatást, szerkesztés, említett tanulmányával a kötetben utószóíróként is szereplő Tüskés Tibor végezte. Arra minden bizonnyal alkalmas a kétszáz kéziratos versből mintegy nyolcvanat közreadó kis kötet, hogy az illetékes szakmai ügyelet lelkiismeretét fölébressze: a század első évtizedében szültetett költők – Szabó Lőrinctől József Attilán át Radnótiig ívelő hosszú és gazdag – sorában Fekete Lajosnak is érdemelt helye volna. Lírai teljesítménye mindenképpen jelentékenyebb, mint a Hét Évszázad… válogatásaiban rendre ott szereplő Gereblyés Lászlónak, Pásztor Bélának, vagy Lukács Lászlónak.
A rehabilitást követelő utószó, Tüskés írása, a körülmények ismeretében mindenesetre jogosan kezdődik ezzel a kérdőmondattal: „Ki volt Fekete Lajos?” Önmagának válaszolva helyesen állapítja meg, hogy már az 1926-ban kiadott első kötet, az Újvidéken publikált Béklyózott erők feltámadása, tele van „áradó, expresszív megnyilatkozással, a társadalmi igazságtalanságok elleni lázadással”, a jogfosztottak iránti részvéttel. Továbbá, hogy az Adyt, Kassákot folytató hang, „jó formaérzékkel, szerkesztőerővel párosul: kedveli a hatásos nyelvi megoldásokat…”
Amikor a jugoszláv rendőrség 1929-es házkutatása után Fekete Lajost kiutasítják Jugoszláviából, költészete a delelőljén van. A harmincas évek elején megjelent kötetek bizonyítják, hogy lírai megszólító képessége még erőteljesebbé vált s a szabadversek után a kötött formákban is kiváló érzéke van a súlyos szavakhoz, a szabatos képekben való láttatáshoz.
Ahogy a Kilátótoronyban c. versben szemléli az alatta elvonuló városszélieket, óhatatlanul a Külvárosi éj, vagy a Munkások költőjét juttatja eszünkbe. „…itt tántorog el éjjel a részeg, / ki »Inernacionálé«-t fújva / egy vörös csillagra néz merészen. / Az éjjel megtérő vasutas, / ki a vasútról a szenet lopja, / oldalt dől a boldog tehertől, / mint régi sírok felett a kopja.” Aki bizonyító érvként kevesli ezt az összevetést a belső szemléleti rokonságra, kérem, vetítse egymásra a következő két képsort és szóritmust, melyet József Attila és Fekete Lajos pár év különbséggel hívott elő a maga műhelyében. A pozitív képsor ezúttal József Attila Forduló-jából, a negatív Fekete Lajos Gyom-vilgban, dudva-földön-jéből való.
„Költő érkezett Budapestre” – ünnepli őt négy verse közlésével a Budapesti Szemle vasárnapi melléklete, de a repatriált, a Baumgarten-díjas költő valójában nem érezte magát otthon a Duna-menti nagyvárosban. Befogadott, letelepült állami tisztviselőként úgy véli, el kell fojtania lázadó, bíráló belső indulatait, korábbi vagabundos hajlamait. Nemzetiségi vidékről hozott ifjúkori emlékei, az oláh pap fia Vazul, s a román csősz Gregor meséi, a krassószörényi falvak plasztikusan fölidézett, riasztó voltukban is bensőséges drámai mozzanatai viszont nem engedik, hogy költő létére bármi olcsón kérkedő vezéreszme, hivatalos nemzeti politika szószólójává legyen. A lírikus pályaív törését mindezeken túl valószínűleg az okozza, hogy a magával hozott retorikus lendület, a kötetlen versbeszédbe kívánkozó hév, a mindinkább zárt formákba öltöző kortárs költészetben nem találja helyét. S amikor mégis alkalmazkodik, saját belső ösztönével fordul szembe. Igen, ahelyett hogy a maga kivívta érdes-erős hangot mélyítené, az ötvenes években enged az általános normává tett novellisztikus versformálásnak. A meghitt-érzéki szerelmes versek, a nyerslevegőjű természetpoézis helyett, a romantikus idillnek, a szolid tájelírásnak. A köztudat szerint költőnk az ötvenes évek első felében úgyszólván teljesen elhallgatott, nem publikált. Személyes tanúként bizonyíthatom, nem így történt. Elvileg, kell lennie két levélnek, amit Fekete Lajos 1955-ben, a Csillag szerkesztőségéből, tőlem kapott. Úgy adódott, hogy az év márciusában, belső munkatársként én kaptam kézhez a költő három versét. Egyiket, az Egyre feljebb címűt sikerült megjelentetnem. Tekintve, hogy abban az időszakban a Csillag folyóirat volt – Szabó Lőrinctől, Weöresig, Pilinszkyig – az elhallgatott költők rehabilitáló fóruma, ez a közlés, mindjárt az áprilisi számban, nem volt jelentőség nélküli. Én például ennek köszönhetem, hogy szerzőjét egyszer életemben testi valójában is láttam. Úgy jött be az akkor Gorkij fasor 10. számú épület emeleti szerkesztőségébe, mintha mindig ismert volna bennünket. Emlékszem; zavartság nélküli magahordozására, ahogy a szembenső íróasztalnak támaszkodva, tegezve és vidáman beszél hozzám, úgy, mintha csak egy nemrég abbahagyott diskurzust folytatna. Nem csupán a 29 évnyi korkülönbség miatt lepett meg ez a barátkozó közvetlenség, a fürge nyájassága mögött megéreztem azt is: költő bátyánk milyen éhesen hiányolja pályatársai közegét, gyanítottam már akkor, hogy a látszat ellenére netán nagyon is magányos. Pár hónappal később, 1955 novemberében volt a második levélváltásunk a Vitám az almatolvajokkal c. vers ügyében. Ez az írás, valószínűleg már az én döntésem szerint nem jelent meg a folyóiratban, helyet kapott viszont posztdatálva (1956-os darabként) a Magvető-féle válogatásban, mely sajnos, netán a dátummódosítással együtt, inkább a kiadói szerkesztő
vazallus ízlésére vall. Ritka balszerencse, hogy egy válogatott kötet – a szóban forgó Szárnyaló idő -, nehéz időkben nem a szerző felmagasztalását, hanem a korábbiaknál is mélyebbre temetését szolgálja.
E mai emlékestre készülődve ismét végigforgattam Fekete Lajos hozzáférhető munkáit.
Mondhatom, kevés ötven, hatvan évvel ezelőtt fogalmazott szöveg szól jelenidejűbben, mint az övéi…”
Forrás: Fodor András: Fekete Lajos emlékezete
SZEMELVÉNY
Százszor indultam
Százszor indultam száz szigetnek
pálmáit látni, megcsodálni
a szürke napok jéghegy-zajlását
látva mégis meg kellett állni.
Mert hát pálmás szép víziókra
tölgyhöz szokott szem minek vágyik?
magyar költő elég ha eljut
vére árán az Óceánig.
Pálmás vágyak még rohamoztak
néhány éve, hogy idejöttem,
de már tudom: lombtalan élet
s zordon napok közt kikötöttem.
Pedig hajóm és indulásom
egyre idézem, – mindhiába:
vesztegelek vészre, tilosra
jelzett lámpákkal a homályban.
Gondolom sokszor: tán az átok,
vagy az emlékek terhe köthet
honi partokhoz, hogy halálos
ölelésükből semmi többet
ki nem ragadhat. A fiatalságom
nyögve cipelt keserűbb, lomhább
emlékét mérem olyan szándékkal,
hogyha nagyon nyom, kidobom hát.
Jaj, csak kidobnám! vissza ránt már
a legpihésebb gyermekemlék,
nagyon-nagyon belémszerették
szülőim a földem szerelmét.
Hej, magyar ég! ölelj magadhoz,
hiszen ezerszer meggyötört a
vándorút-járás, rejtegess csak
szép honi akác, drága tölgyfa.
Falvak, határok
Hol állapodhatna meg végleg,
ki annyit futott a hazában,
melyik tájon pihenheték meg,
kicsit nyugtatni zsibbadt lában.
Szülőföldem úgy eleresztett,
hogy lombja sem zúgott utánam
s nem vagyok azóta sem veszteg,
új és új tájakra visz a vágyam.
Utamon kisérgetnek tépett
felhők, mint nagy, bozontos kutyák,
míg rendre hagyom el a népek
furcsábbnál, furcsább faluját.
Falvak, határok váltakoznak,
s utánam kiált boglya, kútgém.
Vissza is nézek lopva-lopva
s tán meg is állnék, hogyha tudnék.
Megállnék sokszor. . . De hiába,
helyben nem maradok sokáig,
örök menéshez szokott lábam
megjárnivaló utat vágyik.
Bolyongásommal, mint a révész,
nyughatatlanul parttól partig
kötöm rab és szabadabb részét
hazámnak; – vajjon meddig tart így?
Vajjon meddig kell eliramlott
időt és partokat kötöznöm,
hogy szemem ölelkező partok
örömén egyszer megfürödjön.
Erdély felé fiammal
Mi tagadás, már haza mennék
Ennyi nagy kóborlás után,
De attól félek megugatna
Leghűbb barátom: a kutyám.
Az elbocsátó, régi házat is
Látni szeretném nagyon,
De félek, hogy a régi kertben
Nagy zöld lángokkal ég a gyom.
Megmutogatnám a fiamnak
Az Ér, s a Kraszna merre folyt
És Máramaros felől mily szép a
Kékderengésű hegymosoly.
Megmutogatnám a szilágyi
Vályogszagú kis házakat,
Melyekre a változott idők
Emésztő tüze rászakadt.
Járnánk a gond-kúszált mezőket,
A vérsajtoló dombokat
S a kezét fogva odasúgnám:
Ne beszélj magyarul sokat!
Mert nehéz emlék lett s fájdalom
Ez a táj, amely még nem rég
Bízón várhatta haza
A letiport álmú Ady Endrét…
Nekem tilalmas szülőföldem,
Mert én nem tudok oláhul,
S gyermekálmaim tarka leple,
Csak szemfedő lesz, hogyha rám hull.
Ajtók között
Oktondi gyermek, kicsi gyermekem,
milyen megható együgyűséggel
topogtál ma a négy ajtó között.
Az építészet új csodájaképpen
modern lakásunk szűkös ketrece,
az előszoba ajtókkal van tele;
s az ajtók közül nem tudtad hova
nyissál be, hogy megtaláld anyádat,
édesanyádat, aki szólított . . .
Topogtál körbe, mint egy őzboci,
irányt, hangot és ajtót veszítve,
ajtót veszítve az ajtók között.
Az építész, hogy vonalt vezetett,
megrajzolván egy ilyen palota
hatalmas tervét, bizony nem gondolt
kis emberkék, oktondi gyerekek
riadt lelkére az ajtók előtt . . .
Tudom gyermekem, a nagy tervezet
a te fogalmad szerint megbukott!
De lásd, míg űzöm künn az életet
és nap-nap után járkálok-futok
ajtók, zárak és kilincsek között,
bizony sokszor velem is megesik,
hogy állok tétlen s nem tudom hova
nyithatok be; hol vár szeretet,
vagy szigorú szó: belépni tilos!
Tilos belépni, vagy éppen nem fogad
a kegyelmes Végzet s állok tétlenül
a kétségek s még zordonabb valóság
hűs ormain, jaj! mi lesz most velünk?
Így állhattál te, riadt gyermekem
az ajtók előtt s nem tudtad melyik
szobából hangzik szó és szeretet.
Ha elgondolom : anyát veszthettél
négy ajtó között, – hogyne veszne el
a zord Közöny előtt egy idegen . . .