„Egész életemben könyvekkel vettem körül magamat, számomra az olvasás és az irodalom mindennapjaimnak nélkülözhetetlen része. Gyerekként naphosszat töltöttem az apámtól egyetlen örökségként rám maradt kis házi könyvtár átböngészésével. A nagy, sötét szekrény polcait megtöltő kötetek titkokat rejtettek és izgalmas, ismeretlen világba hívtak. Engedtem a késztetésnek és ámultam a csodákon, amelyek a sárga könyvek lapjairól elém tárultak. Nem válogattam, csapongva olvastam mindent, ami elém került. A választék pedig bőséges volt.
1955-ben születtem az ország keleti részén, a hajdú-bihari Kismarján, ahová gyökereim még most is visszahúznak. Kismarja, a magyar-román határ szélén található, innen kerültem a büszke hajdúváros, Hajdúböszörmény – akkor 350 éves – gimnáziumának ódon falai közé, ahol bentlakásos kollégistaként végeztem középiskolai tanulmányaimat. Magyar-angol szakra készültem, de attól tartottam, hogy elveszíthetem az irodalom által nyújtott élvezetet amennyiben szakmámmá válik, ezért inkább az angol-orosz szakot választottam. 1981 óta tanítok angol nyelvet. Férjemmel, Tóth Sándorral 1991-ben alapítottuk az ELHouse Nyelviskolát Érd és a régió első angol nyelviskolájaként. A közoktatásban is szereztem tapasztalatot. A sóskúti általános iskolában orosz nyelvet, az érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban pedig több évig angol nyelvet oktattam. Az orosztanárok átképzése során érdi nyelvszakos tanárokat készítettem fel az angol középfokú nyelvvizsgára. Az idegen nyelvek nem csak szakmám, de kedves időtöltésem is egyben. Az évek során német felsőfokú nyelvtudásra is szert tettem, később franciát tanultam kedvtelésből néhány évig, majd olaszból tettem le a középfokú nyelvvizsgát.
Miután évtizedeket töltöttem idegen nyelvekkel, vágyni kezdtem arra, hogy a magyar nyelv újra nagyobb szerepet kapjon életemben. Elkezdtem hát irodalomunk nagyjainak újraolvasását, és engedtem a késztetésnek, hogy élményeimet, gondolataimat magam is papírra vessem. Erre ösztönzést és támogatást az érdi Poly-Art Alapítvány berkeiben működő IRKA irodalmi körtől kaptam. Kiadványaikban, irodalmi folyóiratukban azóta rendszeresen szerepelnek írásaim.
2018-ban megjelent a Bohém Pipi és a tollasok című mesekönyvem. A kiadást az érdi önkormányzat támogatta, és környezettudatosságra nevelésre alkalmas témája szerepet játszott abban, hogy népszerűnek bizonyult az érdi általános iskolai tanulók és pedagógusok körében.
2021-ben publikáltam második könyvemet, „A fehér páva” című novelláskötetet. A könyv kiadásához a Poly-Art Alapítvány is hozzájárult.” – írja magáról.
Művei:
Bohám Pipi és a Tollasok (Üveghegy Kiadó, 2018)
„A történet-füzér egy védettségét élvező kert Madárparadicsomában játszódik. A rózsabokor árnyékában meghúzódó Bohém Pipit, a cseh cserépmadarat a Tollasok beavatják bizalmukba, így rajta keresztül megismerhetjük a madárközösség mindennapjait, félelmeiket és örömeiket, életük jelentős eseményeit, kiemelkedő egyéniségeiket. Bár a mesében szereplő madarak a fantázia teremtményei, a tölgyes valóságos, és a madarak alapvető tulajdonságaiban felfedezhetjük egy-egy madárfaj jellegzetességeit. Sőt némi humoros színezettel még olykor magunkra, emberekre is ráismerhetünk.”
Üveghegy Kiadó
A fehér páva (Poly-Art Kiadó, 2021)
„Egy nagyon szép, és igényesen megírt mesét küldött el nekünk, ami – mint a mesék többsége – társadalomkritikaként is értelmezhető. Választékosan, hibátlanul ír, jó a stílusa – az egész történetből nem „lóg ki” egyetlen szó sem –, ami nagyon ritka egy többoldalas írásnál. Érdekes, hogy nem a hagyományosan kínálkozó befejezést választotta (…), de azt kell mondjam, jól döntött (…), szerintem Andersen is büszke lett volna egy ilyen befejezésre (…). Itt következne az a rész, amikor a hibákat részletezem, de bevallom, az Ön írásában nem találtam javítanivalót.”
Tornay Judit
SZEMELVÉNY
Részlet a Bohám Pipi és a Tollasok c. kötetből
Lombika és Főkopáncs története
Lombika, a kocsánytalan tölgyek legfőbb ékessége, egy ideje valamilyen betegséggel küszködött.
Hajdani pozsgás-zöld lombkoronájában sápadt foltok sárgállottak, és még a csintalan napsugarak is egykedvűen bújócskáztak az üdeségét veszített levelek között. A Tölgyes közössége növekvő aggodalommal figyelte állapotát, és Caba, a Kert Védelmezője is gondterhelten járkált fel-alá a kertben. Gyöngybuckók nem lehetnek, morfondírozott magában, a fehér fagyöngy a tölgyeket nem támadja meg, rokonaival pedig, a sárga Fakín kolóniákkal, tavaly sikerült leszámolnia. Valami belülről rághatja Lombika testét, jutott a következtetésre. A fadoktorokhoz fordult hát, akik ügybuzgón kopácsolva, egymás után megvizsgálták a beteg fa törzsét, de semmire sem jutottak, ők is csak bizonytalanul hümmögtek. Ekkor lépett elő Főkopáncs, aki akkoriban még ugyanolyan közönséges kopáncs volt, mint bármelyik másik társa, és kérte, hogy egy teljes napot tölthessen háborítatlanul Lombika betegségének tanulmányozásával.
Neki is látott a munkának, és módszeresen, egy négyzetcentimétert sem kihagyva kopogtatta végig a beteg kocsánytalan tölgy kérgét. Sőt, ravaszul még egy cselhez is folyamodott. A kitartó kopácsolás után hosszas szünetet tartott, munkáját látszólag befejezve, miközben éles fülével a kéreg alatti mozgást figyelte. És ekkor, a félelemtől már mozdulatlanná merevedett Férgincék, feltételezve, hogy a veszedelem véget ért, meggémberedett testüket nyújtóztatva mocorgásukkal felfedték hollétüket. A többi pedig már gyerekjáték, igazi rutinmunka volt Főkopáncsnak. De ne higgyétek, hogy azért nem volt fárasztó!
Egészen estig végezte a feltárást, és tisztogatta hosszú nyelvével Lombika ereit a teljesen elszaporodott férgincetelepektől.
Estére aztán, mire a beavatkozás véget ért, már fel is lélegezhetett a szépséges kocsánytalan tölgy, és attól fogva, hogy az élősködőktől megszabadult, rohamosan kezdte visszanyerni régi, egészséges színét. A fakopáncs népesség pedig még aznap este nagy lakomát csapott az esemény megünneplésére, amelyre meghívták a Tölgyes összes lakóját. Csak ámult és bámult az erdei népség a nagy választékon. Volt ott minden, mi szem-szájnak és csőrnek ingere. Mindenki talált kedvére való csemegét a „terülj asztalkámon”. A fatálcákon illatoztak a főételek: fűszerfüvekben pácolt, roston sült lárva-, hernyó-, csiga- és cincér-ropogós, körberakva lávakövön sütött hangyatojásokkal. Köretként piros galagonya-, sárga madárbirs- és fekete fagyalbogyókat tálaltak fel szedermártásban, továbbá friss rügyekből, fenyőtoboz- és egyéb olajos magvakból összeállított salátakölteményeket, mellettük pedig csemegének tölgyfalevél-tálcákon szárított áfonya és kökény, és felaprított földimogyoró- és dióbél kínálta magát. Csak úgy roskadozott a finomságoktól az asztal. Miután mindent végigkóstolgattak, Caba, a Kert Védelmezője ünnepi beszédet tartott. Köszöntötte Lombikát, akinek az egészségére makk-kupak pohárkáikból friss harmatvizet ittak.
Aztán Főkopáncs érdemeit és a közösség életében betöltött kiemelkedő szerepét méltatta.
Ezt követően az erdei népesség egyhangúlag megszavazta Főkopáncsnak a tiszteletreméltó rangot, aki ekkor ragaszthatta neve elé a „fő” előtagot, amellyel megérdemelten a Tölgyes fődoktorává nyilváníttatott. Vége Cince, a Széncinege a történet végére érve lassan becsukta a könyvet. Csendben, megilletődve hallgattak egy kicsit. Majd Bohém Pipi megszólalt:
– Nagyon tetszett az írásod, Cince. Büszke vagyok, hogy hozzátok tartozom, és köszönöm, hogy megosztjátok velem a Tölgyes történetét. Cince sűrűn pislogva leplezte meghatottságát, amelyet Pipi szavain kívül a saját maga által írt történet váltott ki belőle, és természetesen az, hogy Tölgyesüknek ilyen megörökítésre érdemes tagjai vannak. Szívesen beszélt volna a jeles eseményről is, amely az ő nevéhez kapcsolódik. De a közös megegyezés alapján tartotta a csőrét, és nem dicsekedett el vele. Tudta, hogy Főkopáncs, aki egyben a történet írója is volt, hamarosan sort kerít rá. Szárnya alá csapta hát a Tölgyesi Naplót, és huss, már el is suhant vele a kocsányos tölgyek irányába.
Részlet A fehér páva c. kötetből
A fehér páva
A park még csendes volt. A közepén lévő tavacskát félkörben dísznád szegélyezte, melynek hosszú, karcsú levelei élesen rajzolódtak ki a mozdulatlan víz felszínén. A nádasból szellő tört utat magának halk susogással, és a tó fölött átsuhanva finom barázdákat vont a víztükörre, majd megszelídülve elhalt az örökzöld bokrok leveleinek ellenállásában. A mozgás éppen csak hogy elült, amikor a bokrok közül egymás nyomában, tollbóbitás apró fejüket jobbra-balra billegtetve előbukkant a pávacsapat. Lassan, méltósággal vonultak a tóparti tisztás felé, hosszú uszályukat ringva húzták maguk után a pázsiton.
A sort büszke tartással, fontosságának tudatában Pávilla vezette, aki szépségével kitűnt a pávalányok közül. Könnyű testét, mint pikkelyek borították a félkör-alakú tollak, melyeknek fémfényű, zafírkék mélységét nyaka körül csak kiemelte a szélükön körbefutó fehér szegély. A fehér pihék közé a csőrétől a feje búbjáig szélesedő fekete sáv ékelődött, és szemeit sűrű szemöldökként fekete félkörív övezte.
Legszebb ékessége azonban mégis a fejdísze, az aranyszínű tollbóbitája volt, amelynek vékony, sodrott ágacskái hol tömör koronát képezve fémesen csillogtak a napsütésben, hol reneszánsz legyezőgallérként kinyílva ölelték körbe a keskeny, szigorú madárfejet. Mert Pávilla nemcsak szép volt, hanem szigorú is. Szeme villanásával adott utasításokat, miközben a pávák szelíden engedelmeskedve sorakoztak fel a tóparti tisztáson. Pávilla középen állt, tőle jobbra és balra félkörben a pávalányok és két szélen egy-egy pávafiú, míg a harmadik középen, az előtérben, a táncot készült megnyitni.
A kis csapat összehangolt munkája nagy fegyelemről és rutinról tanúskodott. Viselkedésükből látszott, hogy szeretik vezetőjüket, és szívesen engedelmeskednek neki. Pávilla ezt természetesnek vette, mert szerinte az engedelmesség szeretet, és ez a közösség összetartó ereje. A pávák keresték is a kegyeit, és mindenben helyeseltek neki, hogy „Úgy van, Pávilla!”, „Igazad van, Pávilla!”. Kivéve Hópillét, a fehér pávafiút, aki mostanában nem anynyira rajongó szeretettel, mint inkább elgondolkodva figyelte Pávillát. Az pedig kimondottan ferde szemmel, gyanakodva pillantgatott rá.
Az ellenségeskedés akkor kezdődött közöttük, amikor Hópille néhány új motívumot szeretett volna bevezetni a közös táncukba. Ezek tetszettek is a páváknak, de amikor a kezdeményezés Pávilla tudomására jutott, rossz néven vette, és hisztérikus rohamban tört ki. Sziszegve fenyegette őket, hogy lemond a tánckar vezetéséről, mivel látja, hogy egyeseknek nem felel meg az ő koreográfiája. A pávák kórusban próbálták csitítani, hogy „Dehogyisnem! Hogyan is gondolhatsz ilyenre? Dehogy szeretnénk mi változtatni! Minden jó nekünk úgy, ahogy te csinálod!” Közben mérges pillantásokat lövelltek fehér társuk felé, aki így rájuk hozta a bajt. Hópillét ez mélyen lehangolta. Nem akart ő konfliktusba keveredni, még kevésbé megbántani a többieket, de egyre jobban vágyakozott valami után, amit még magának sem tudott pontosan megfogalmazni. Ráadásul most még ezzel az engedelmességgel sem tudott mit kezdeni. Akárhogy is törte a fejét, nem értette az engedelmesség és a szeretet közötti öszszefüggést. Mert ugye, így okoskodott, ha mindenki engedelmeskedik Pávillának, az szeretet, abból Pávilla biztosan tudja, hogy őt mindnyájan szeretik. Ezzel még nem is lett volna gondja. De ugyan ki veszi figyelembe az ő kívánságait és vágyait? Senki! Akkor őt senki sem szereti?! Milyen jó lenne valakivel megosztani a kételyeit! De ebben hiába is reménykedett, a pávák átnéztek rajta, mióta összetűzésbe került Pávillával.
A furcsa gondolatok azonban nem hagyták nyugodni, mindegyre visszatértek, és kitartóan motoszkáltak a fejében. „Nem azt mondják, hogy a madarak szabadok? Szabad, mint a madár!” mondogatta magában, és minél többször ismételte, annál jobban megkedvelte a mondást. Elmerengett rajta, ízlelgette a szavakat, mintha csak a szabadság ízét kóstolgatná. A kósza és képlékeny gondolatfoszlányok aztán lassan körvonalazódtak, és maga is megriadva figyelte, hogyan bontakozik ki belőlük egy eddig ismeretlen érzés. A közösség, ahová tartozott, és amely a legfontosabb volt számára addig, nem vonzotta többé. Elvágyódott belőle.
Arra rezzent fel, hogy ő következik. Ahogy középen elhelyezkedett, a fehér blúzos kislányra pillantott, aki a park szélén álldogált, hátát egy nagy fának döntve, lábánál iskolatáskája. Minden reggel megállt, hogy végignézze a pávák táncát, a fehér pávát többször meg is tapsolta. Hópillében a vágy, hogy lerázza magáról az engedelmességet és a megszokott mozdulatok gúzsba kötő egyhangúságát, elnémította a megszeppent belső hangot, amely óvatosságra intette. Előre lépett, és lassan kibomló farktollai áttetsző csipkefüggönyt vontak az apró madártest köré, amelyben, mint tömör rózsák, szabályos mintázatban remegtek a pávaszemek. Aztán a tollzuhatagot ívesen behajlítva kecsesen mozgatta előre addig, amíg egészen rá nem borult a fejére, mintha csak meghajolna a közönség előtt. Tetszésnyilvánítás moraja hangzott a park széle felől, ahol már többen is figyelték a bemutatót. A morajba azonban hátulról, a pávák sorából méltatlankodás is vegyült, amelyből kihallatszott Pávilla sziszegő „Hogy képzeli?” felkiáltása. Majd a pávák előre lépve maguk mögé tolták a fehér pávafiút, néhány lépéssel befejezték az előadást, és sorban kivonultak a tisztásról.
Hópille egyedül maradt. Közömbösség és fásultság vett erőt rajta. A kérgen, amit védekezésül maga köré vont, nem tudott áthatolni a történteken érzett fájdalom vagy sértettség. Levegőbe emelkedett, és a Cifra Ház felé tartott, egyenesen az oromzathoz, ahol mostanában szívesen időzött. Vonzották a pikkelyesen elrendezett kerámiacserepeken szabályosan végigfutó minták, amelyekből pávaszemekként váltak ki a fehérrel szegélyezett mélyzöld foltok, alattuk pedig barna és aranysárga csíkok futottak körbe. Ahogy leszállt a keskeny párkányra, a mázas cserepek tartózkodó hűvössége ellenére otthonos érzés töltötte el, mintha csak az övéi között lenne. Farktollait felemelve szétterjesztette. Sziluettje törékeny csipkeszoborként emelkedett ki a háttér fémesen fénylő mély színeiből. Az emberek a téren megálltak, és felfelé nézve gyönyörködtek a látványban. Az iskoláslány is köztük volt. Hópille hirtelen madárszárnyak surrogására lett figyelmes, de még mielőtt körülnézhetett volna, csőrök ütése kopogott záporozva a fején, miközben azt sziszegték felé, hogy nem akarnak maguk között mutáns pávát látni, takarodjon innen, tűnjön el még a városból is. Majd egy erősebb ütés érte a fejét, amitől megbillent, és egyensúlyát veszítve a párkányról a mélybe zuhant.
Ott feküdt, mozdulatlanul, a teret díszítő piros begóniákon, mintha csak virágágyon pihenne. Fehér tollazatán a fejétől kiindulva piros csíkok, mint apró erecskék csordogáltak tétován. A kislány odalépett hozzá, lehajolt, és óvatosan kezébe vette a könnyű tollas testet, ujjai között érezve alig kivehető pihegését. A park felé indult vele, egészen a nagy fáig, aminek támaszkodva annyiszor nézte végig a pávák és Hópille táncát. Aztán elkezdett mászni felfelé, lassan, egyik kezében a madárral, az öreg fa göcsörtjeibe, kis mélyedéseibe, régi ágak csonkjaiba kapaszkodva, lábait ezeknek támasztva, míg egy mély odúig nem ért, amelyet a zöld lombok már takartak. Abba fektette bele vigyázva a pávát. Az öreg fa védelmezően zárta magába a megsebzett Hópillét. Odvában melengette, nedveivel táplálta a gyenge madarat, melynek teste beleolvadt a fa törzsébe, annak tápláló erei az ő vérkeringésébe, és mire eljött az ősz, az arra járó emberek álmélkodva álltak meg a téren, és nézték a színes lombkoronát, az aranysárga levelek között felbukkanó zafírkék pávaszemeket.
Hópille kivirágzott, és teljes ragyogásában tündökölt az öreg fával együtt, amely őt befogadta, erőt és színt lehelt bele, élénk színeket, amelyekre mindig is vágyott. Telente azonban, amikor ők ketten megpihentek, Hópille jólesően változott vissza fehérségébe. Legyezőszerűen szétterülő farktollai belesimultak a fa ágaiba, az apró, sűrű tollpihék fehér fátyolba vonták a lombkoronát, és a pávaszemek mint bolyhos hópelyhek pihentek meg a csupasz ágakon.
Hosszú évek teltek el így, és ahogy az évszakok váltották egymást, az emberek az öreg fánál megállva újra és újra megcsodálták az átváltozást.