„Születtem Kassán – ami akkor ismét/még Magyarországon volt, 1940. februárban.
Voltam orvos Pápán, Balatonfüreden. Ott született leányunk, Rita, aki – fájdalom – már nem él. Aztán
Budapest, majd 1990-ben Érden lettem háziorvos. És most nyugdíjas – „teljes állásban”.
Szerettem fotózni, zenélni (citerán, mandolinon, spanyol gitáron). Rajzaim, festményeim közül néhány
megmaradt, tusrajzaim elvesztek. Írtam verset siheder koromban is, közülük sok már nincs meg. Az
elmúlt évtizedben kezdtem írni ismét, verseket, esszéket – ezek többnyire etikai-filozófiai indíttatásúak
voltak, verseim is hasonló érzelműek.
Ha már leírtam, akár vers, akár próza, ha tudnak mondani, átadni valamit, hát mondják el, adják át
másnak is.” – írja magáról.
Írásai olvashatók a Poly-Art kiadványokban. A művészeti közösség pályázataira benyújtott alkotásai
renszerint díjazásra kerültek (Arany minősítés, II., III. helyezés).
Díjai:
IRKA Irodalmi Díj (2022)
Művei:
Mégis… (Miskolc, 2018)
„Előszó helyett: Köszöntöm azt, kinek verseim hanggá varázsolódnak, lélekbe búvó versbeszéddé, mint zengése a lantnak. Köszöntöm azt, kinek a versek örvénnyé borzolódnak, hallhatják zsivaját és csendjét a tükörfényű tónak. Köszöntöm azt, kinek a nyelv még mágikus és szent erő, s alázat szolgájává lenni, bárhogy görbül, gördül az idő.”
Ludwig Géza
Miért is? (Miskolc, 2021)
„Ebben a könyvben 60 év gondolatai rejtőznek. Amikor újra és újra elolvasom, feltűnik, hogy nagyon kevés gondolat, megállapítás, vélemény vesztette el időszerűségét. Úgy gondolom, az ember spirituális lényegét tekintve nem sokat fejlődött az évezredek során, nemhogy hat évtized alatt. Persze „technikai kultúránk” rohamléptekben. De az csak a technika, a számítógép, a 3D nyomtató, az expresszvonatok,
űrrepülőgép… Ott belül az, aminek emberré, sapienssé kellene tenni minket, ott bent valahogy sokkal lassabban iramlanak a dolgok. pedig nagyon nagy szükség volna rá, de úgy tűnik, bensőnk fejlődése
képtelen száguldani. és fontos lenne ezt felismerni. Nem baj, ha kicsit később érlelődnek meg a mesterségesen intelligens robotagyak. Úgy vélem, a mieink fontosabbak…
Sokan pesszimistának vélhetnek. de hát Jung szerint milyen is a világ? És azóta „fejlődött” is egy kicsit.”
Ludwig Géza
Tegnap és holnap között (Miskolc, 2022)
„Az elbeszélés mese. Legalább két okból mese. Az egyik, hogy ha lángra lobban a világ, ami nem is olyan valószerűtlen, az nukleáris háború lenne. Utána olyan újrakezdés pedig, amilyenről írtam, lehetetlen. A világ radioaktív lenne – az pedig gyors, vagy lassú halál. Ha valamilyen okból mégsem használnánk nukleáris tölteteket a világ nagy részének elpusztításához, akkor is alapos kételyeim vannak, hogy a túlélők zömének mentalitása olyan lehetne, mint elbeszélésem hőseié…
A kötet második részében azok a versek olvashatók, amelyek nem kaptak helyet korábbi könyveimben, mégis – úgy érzem – olvasandók.”
Ludwig Géza
SZEMELVÉNY
Válogatás a Mégis… c. kötetből
A szó
Már más értelme lett a szónak,
más lett az új, más lett a régi.
Kimondva száz alakban szállhat,
leírva önmagát is kérdi:
mi van belül, talán sekélyebb
a színét karcoló értelem,
vagy elmerülve egyre mélyebb,
tengermély a sötét sejtelem?
Ma jobb a tartalom, de holnap?
És kacsint ma még a szép felé?
De holnap nem ő lesz a rosszabb,
sorolva hitvány szavak közé?
A szájak, melyből kihullanak
szégyenkezőn, nem zsibbadnak el.
A papírok, min nyomva vannak,
a szégyenpírtól nem égnek el.
Hiszen a száj, a toll, a nyomda
szüntelen okádva szavakat,
emberagynak csupán végfoka,
s torzít tovább gépként torzakat.
Sorsom vonatán
Utas vagyok sorsom vonatán,
s kísértések az állomások –
ó, jaj, ó, jaj, hatalmas átok.
Ligetek, nyírfák, patakok,
ifjú erők – oly tünékenyek.
A csókok – felforrt emlékezet.
Döcögve rozsdás váltókon át
csattog a múlt iramú kerék,
szemafornál fölszisszen a fék.
Alagút. Sötétbe fúlt homály,
a bezárt hangok kergetőznek
nekifeszülve fémnek, kőnek.
Hol siet, hol lomhán zakatol,
a hangja bennem dalol, zihál –
míg két hegy közt a mozdony megáll.
Út, idő fogytán. Végállomás.
Kaptatni kell föl, föl a hegyre –
és elfeledtem már, melyikre…
Úgy vágyok hinni…
Úgy vágyok hinni, hogy szinte
fáj a vágy!
Hitetlenül hogy lehetne
vágyni Rád?
Hogy lehet látni vakon
a Csodát?
Bedeszkázott ablakon
látni át?
Behunyt szemmel, éjsötétben
ott van Ő.
Nappal, fénylő napsütésben
eltűnő.
Nem lehet mindez csalóka
látomás?
Hogy vágyom hinni, akarva
látszatát?
Hitetlenül hogy lehetne
vágyni Rád?
Vágyom hinni úgy, hogy szinte
fáj a vágy!
Válogatás a Miért is? c. kötetből
Báb vagyok Isten kezében?
Báb vagyok Isten kezében,
Mint megannyi társam.
Játszik, ahogy tartja kedve
Gúnyoros-vidáman.
A színpadon dróton rángat,
De a szánk – az néma.
Mert hisz Isten csak nem szólhat,
Bábként szólna hangja.
Eloldozott épp ezért hát
Minden kötést rólunk:
Mozduljatok, faragott fák!
És lett saját hangunk!
Nem irányzott tovább létünk,
Szavunk törve reccsen,
Jól faragott lábbal lépünk
Egymásra, ügyetlen.
Törjük, zúzzuk egymást gyorsan,
Mondunk tücsköt-békát…
Szól az Isten kérdőn, halkan:
„Tán nem így akarták?”
Reggeli félálom
Elindulás otthonról
Fél álom és fél való
ködös képzelgés
kavargó vágyak és
eszmélet megtorpanó
lépés felvillanó
kavargó színek
szürkére lustulása
végtelen sínek
véges kattogása
végtelen idő
percre hasítása
féktelen jövő
jelenbe kongása
kulcslyukba sikló vas
rideg csattanása
lépés távolodó
vágy elillanó
mostba forduló
akarásokba hanyatlón –
Felszállás az első ajtón!…
A magány
Majára emlékezve…
A magány néma. Nem hallhatom
a csendet, a mozdulat neszét,
a hangját, szíve lüktetését…
Halott. Könny csordul le arcomon.
A magány béna. Mozdulatlan.
Nem érzem moccanatlan létét,
a néha-csörtét, sem a békét…
Halott. Elment. Magam maradtam.
A magány zord. komor. Fájdalom.
Társ nélkül sivár. vigasztalan.
Karom mozdulása céltalan…
Halott. Könny, fagyott ránc arcomon…
Válogatás a Tegnap és holnap között c. kötetből
Ma félrevert szívem harangozója
Ma félrevert szívem harangozója,
a rejtőzködők, a félelem-árnyak
a kétségek tüzét felszítva újra
máris lelkemnek főterén tolongnak.
Bár látom én, nem időtlenül a célt,
és hitem darabjait sodorja ár,
hadd rakjam össze, egy egész darabba –
ketyeg az óra, ha rosszul is, de jár.
Amit rám róttál, hadd végzem el még,
Uram – legyél türelmes –, a dolgomat,
hisz köt még a Néked tett ígéretem –,
legyen olyan, mint egy ősi áldozat.
Megcsendesülni és elülni tudjon,
a félelem, mint a szél, olyan legyen,
s kétséget is magával elragadni –
hisz én időben úgyis megérkezem.
Az ősz vadul, hörögve jött
Most az ősz vadul, hörögve jött,
nyár bohó mezét szaggatta meg.
Vaskos, szürke fellegek mögött
rekedt a fény. Mélabús színek.
Lángoló vörösből matt piros,
fakul száz árnyalatja zöldnek.
A sárga, fehér szürkén poros,
az égnek kékje is komor lett.
Sárgult levél, barna, rőt avar
– hamu alatt parázs a nyárból –
lágy színeket kever az ősz. Kavar
harmóniát az indulatból,
s úgy rejti el, mint zsarátnokot –
ha kopognak fagyott holnapok.
Szituáció
Rettenetes –
és nem is nagyon kár, hogy az,
az élet nem olyan ravasz,
hogy titkolni tudná nagyon,
s én még titkolni sem hagyom –
rettenetes!
Rettenetes –
de nézz vele farkasszemet,
üsd arcul, ha rajtad nevet,
s ne mondja, hogy nem vagy vidám,
nevess vele, sírva, bután –
rettenetes!
Rettenetes –
erőm mind rá pazarolom,
megfeszül rajtam az izom,
s dagadt erekkel támadok:
veszek új pipát és kalapot –
rettenetes!