Gyúrón született, 1946-ban. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett, utána évekig fizikai munkát végzett. Könyvterjesztői szakképesítést szerzett és színjátszórendezői, pantomimes
stúdiumokat folytatott.
1970-től az ELTE Bölcsészettudományi Karára járt s végzett magyar szakos tanárként, valamint művészettörténészi diplomát szerzett.
1980-ban színháztudományból doktorált.
Évekig külsőzött a Magyar Rádióban. Volt műsorvezető, riporter. Számos hangjátéka hangzott
el. Dramatizál és fordít. Felsőoktatási intézmények oktatója: Miskolcon, Budapesten, Gödöllőn. Jelenleg az ELTE Tanárképző Főiskolai Karának docense, de a Bölcsészeti Karon is előad történeti ikonográfiát. Szakterületei: esztétika, poétika, színháztudomány, művelődéstörténet. Művészettörténészként a mai Magyar művészettel foglalkozik, számos kiállítást nyit meg évente.
Írásai különféle lapokban jelennek meg, versek, tanulmányok. Első verseskötete Bika és angyal
címmel 1974-ben jelent meg. Az elmúlt években, 1990-től öt könyvet publikált.
Díjai:
Petőfi Sándor Sajtószabadság díj (2021)
Művei:
Bika és angyal (Magvető Könyvkiadó, 1974)
„Kelényi István illanó, törékeny, mégis maradandó anyagból formálja verseit: emlékekből, vágyakból, szenvedélyekből. Művei többnyire térképvázlatok a „szenvedések és álmok erdejéről”, pillanatképek a
dantei utazás első állomásairól. A kezdődő férfikor elején még viszszaragyog a gyermekévek „csillagszárnyú” kertje, még Chagall játékos angyalai „surrognak” a háztetők felett, de a háttérben már
megjelenik az érzelem és a gondolat viaskodásából formálódó „tündöklő pokol”, a költő új lírai éghajlatának víziója.”
Hangjátékai: Babits: A Simoné háza (1972); Énekek éneke (latinból ford.); Hans Sachs: Tristán és Izolda (ófelnémetből ford.); Szilágyi és Hajmási; Simonyi óbester; „Magyar Robinson” stb.
SZEMELVÉNY
Válogatás a Bika és angyal c. kötetből
Csontok reggelén
Mindig ez a hiábavaló-szinuszgörbe út.
egyforma ősz, halotti sár,
ugyanazok a végső tornácoszlopok.
tükörbe karcolt szemgödreid,
körmeid ugyanúgy árnyéklilák.
Innen már sehová hullhatok,
itt fölzeng a lélek – ha útrakél –
némaságba zárja önmagát,
kálváriádon a csontok reggelén
azóta-virrasztó gyertyaláng-dáliák!
Golgota
Előbb a fény agóniája.
Ichthys lepergő koponyákon.
Szemedből kövezem golgotámat.
Kereszt szögén foszló remény.
Szeretet égi bordarácsa.
Asszonyok: sírás jégtűhegyén.
Húsvét
Temető lódul a holdnak.
Zöndül koponyák harangja,
csontig érik a csönd, oly nagy;
lámpáját a kín kihunyja,
szakadt virágú sárga ingruhád,
arcod tépi, fújja,
földreszállnak szerelmeink
mezítlenül – alleluja!
Város
Azon a bizonyos éjszakán
kiköptél a szádból:
azon a fölnyíló éjszakán
meghalsz az árvaságtól.
Hegyek, fák égő lépcsőházcsöndjében,
forogj virágként ölelő késben,
ne sikolts utánam, sikoltozz hiába,
hajadba csavarj abban az éjszakában!
Azon az éjszakán fölsírsz halálodban,
sáros angyalok végig a városban:
sehova-semerre surrognak álmukban.
Se kő, se szél…
lehettem volna a kerted is,
de kapum elé már készül az angyal.
Ha kiűzetsz kedvesem hiába hívsz
– nem nyílik kegyelem
nem vihetsz magaddal:
mint búcsúzásból vert aranyláncod,
csak súlyos virágát a régi láznak,
lámpásnak egy csillagot, hisz megaláznak
nélküle a szerelem kifoszthat úgy,
miképp te engem – a végsőkig,
önző sivatag-önkényeden
mindörökre besötétlik
és nem terem. És nem terem.
Halál
Eldől: rálép a homlokára
a végtelen. Egy percre még
hever kirakat-egymagában.
Szemébe döf a dér.
Túl a folyón
A folyón túl örök
holdak ohulusai hajnalodnak,
merülő mécsek füstölögnek az őszben,
gyászban jegenyék vonulnak, csillagtüzek
liliomsátorán gyökérszivű vének sírása
leng, kristályhálóját a halál már bennük
csomózta meg, lomha halak áramlása
sodorja súlyos szerelmeiket, bordáikon átömlik
az ég, mint megannyi váza s komor
edény a lét vizét mind megússza még:
e korsók lebegő árnyéka-lángja
utolszor merül le önmagába.
Tánc
Egy hang rengett végig a pusztaságon
fölzendült síró sáska, sás,
hol a bűnnek buja mécse lángolt
János szakállán hevert Heródiás,
— a próféta arca már alig derengett —
szörnyű lázban forgott a lány:
vágyak gonosz gyémántja homlokán,
a tetrarchát szégyen gyötörte
már nem is az ékes-combú lány,
szemében annak árva válla ázott,
csak hiába-nyíló csukódó véres virág volt:
míg a halálról Salome táncolt.